Csütörtök, 2024. Március 28.Gedeon, Johanna napja  

  Rovatok
. Kezdőlap
. Csemegéző - Ajánló
. Pályázat
. Kitekintő
. Tallózó
. Mozi - Színház
. Könyvajánló
. Olvasóink írták
. Napraforgó
. Korábban írtuk
. Kék Bolygó
. Bemutatkozunk
. Webtanterv
. Archívum
 
 

  Menü
. Kultúrjog
. Kiállítások
. Játszótér
. Linkek
. Kulturális szaknévsor
. REGCIVIL
. Keresés
. Hírlevél
. Partnereink
. Honlapok
szerverünkön
. Impresszum

Szolgáltatásaink
. Szerver üzemeltetés
. Hirdetés
 
 

  Hirdetés
 
 

  Keresés


 
 

  Évfordulók
Évfordulók
1592
Comenius cseh teológus és pedagógus születése

 
 

  Kitekintő: Csak nekem volt szép

Ahogy közeledett a busz a faluhoz, valami megmagyarázhatatlan szorongás fogott el. Nem a csalódástól féltem, nem is az emlékeimtől, inkább az nyugtalanított: mit szól majd a fiam, ha megmutatom a házat, ahol születtem. Nekem tündérvilág volt a falu, a határ, a kis halom a mezőn, ami Csingacsguk, Batu kán, Hunyadi Mátyás és Bem apó hadvezéri állásául szolgált szünidei nagy csaták idején, de hátha neki unalmas, szürke porfészek lesz.



Nem így lett. Bejártuk a falut keresztül-kasul, ő folyvást kérdezgetett, s ha néha szórakozottan elhallgattam, nyaggatott: anya, mesélj! Magamban nevettem: milyen kevéssé változik az ember, én is mindig azzal gyötörtem az öregeket, meséljenek magukról, a régi világról.

Kicsi voltam, ott ültem nagyanyám lábánál a sámlin, és hallgattam őt. Kukoricát morzsoltunk közben, nagyanyám soha nem volt képes csak úgy ülni és semmittenni. Ha mást nem, akkor rizst válogatott, vagy a kötényét foltozta, de a keze sose pihent. Nagyon öregnek láttam, kövér volt, nehezen, lassan tudott csak járni, de istenien főzött és a meséi... Mind igaz történetek voltak, leginkább az úri családról, akiknél szakácsnő volt. Nagyanyám nagyon büszke volt rá, hogy ha nagy vendégségre készültek, az asszonya mindig lejött hozzá a konyhába, „Juliskám”, azt mondja, „hoztam a listát, az uram sok vendéget hívott, maga tudja, mit adjunk elébük. Ki kell tenni magunkért, ezt mondta a nagyságos úr.” Mesélt az úrról, aki nagyon szigorúan fogta a két lányát, meg az úrnőről, aki olyan kedves volt mindenkihez, egy csöppet sem hordta fenn az orrát. – Ott nem volt pazarlás – emlegette tízszer is napjában –, hétköznap nagyon egyszerű konyhát kellett vinni. A kisasszonyoknak sem volt szabad válogatni, meg kellett enni a főzeléket is, mindent.

De a kisasszonyok tudták a módját, hogyan vegyék le a lábáról nagyanyámat, hízelegtek neki, nem átallottak még segíteni is a konyhában, csak készítsen nekik valamit nevezetes nyalánkságaiból. Nagyanyám a legegyszerűbb gyümölcsből is olyan édességeket, krémeket tudott csinálni, amilyet azóta sem ettem. Sírtak a kisasszonyok, mikor nagyanyám eljött tőlük, szerették nagyon, de hiába: nagyapám megjött a háborúból, eljött érte, azt mondta, Julis, megesküszünk, nem szolgálhatsz tovább. Van földem, egy kis gazdaságom, a magad asszonya leszel. Ahogy akarja, Mihály, felelte a nagyanyám, és összecsomagolt. Sok évtized együttélés után is így maradt ez: nagyanyám magázta a férjét, tata meg tegezte őt. Kivéve, ha valamin összekaptak, akkor mama mérgében letegezte az öreget, az meg csak azt mondta: maga csak hallgasson Julis, maga piros csizmában gyütt át a regátbul. Nagyanyámat, aki erdélyi magyar családban született, ezzel lehetett a leghalálosabban megsérteni. De sose tartott köztük soká a harag, s csúnya káromkodásokat se lehetett tőlük hallani. Két lányt meg egy fiút neveltek fel, az egyik lány volt az én anyám. Nagyapám korán meghalt, én nem is nagyon emlékeztem rá, inkább a dohány szagára, meg a mozdulataira – egy-egy kép maradt meg bennem, megy tata az istállóba a sajtárral a kezében, vagy ahogy ül a sparherd előtt, s hosszúnyelű villáján egy kenyérszeletet tart a parázsba. Azt tudom, hogy nagy tekintélye volt a környéken, nemcsak a szépen rendbentartott porta, a gondosan művelt földek miatt, hanem mert tiszta és okos embernek ismerte mindenki. Rengeteg mindenhez értett, még a beteg jószágot is őhozzá hozták el három faluból.

Az apai házban az egyetlen fiú maradt, oda hozta a feleségét.  Sokat voltam náluk, mi a falu túlsó végén laktunk, anyám-apám eljárt dolgozni, nyaranta alig voltam otthon. Megetettem, megitattam a jószágot, aztán hagytam egy cetlit a konyhaasztalon: „Mamáékhoz mentem”, és usgyi. A nagybátyám akkoriban téesz-elnök volt, ma már úgy gondolom, tata miatt választotta őt a falu. Feri bátyámat nagyon szerettem, mindig ugratott minket, csipkelődött, de nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna veszekedni, kiabálni. Sokszor kivitt bennünket, kölyköket a határba, nyáron hintóval, szekérrel, télen csengős szánnal jártuk a környéket. Senki se szólította elnök elvtársnak, a közeli ismerősök, a régiek tegezték, Ferikémnek hívták, az öregebbek, meg akik csak futólag ismerték, azt mondták: Bálint úr. Régi parasztházban laktak, de szép volt, elől az utca felől a tisztaszoba meg a nagy üveges veranda nyáron jó hűvös, Öcsivel, az unokabátyámmal minden tilalom ellenére gyakran beszöktünk oda, én többnyire olvastam, ő játszott. Rendet persze nem csináltunk magunk után, úgyhogy mindig kiderült a dolog, és volt nemulass. Nagyanyámnak is, meg a nagynénémnek is könnyen eljárt a keze, nem csoda, Öcsi meg én folyton tilosban jártunk, volt velünk bajuk elég. Olyan elképesztő gazságokat találtunk ki, amitől szegények állandó félelemben éltek, sose tudták, hol csap le megint a ménkű. Hol magunkat sodortuk veszélybe játék címén, hol a jószágban, a kertben tettünk kárt, de sose szándékkal, csak valahogy úgy alakult. Amennyire emlékszem, Feri bátyámnak hiába panaszkodtak, csak megcsóválta a fejét, de a szája sarkán és a szemében mosoly bujkált.

Nemigen ért rá házi ügyekkel foglalkozni, a hajnal mindennap a határban találta, aztán amikor délben hazajött, megebédelt, utána lefeküdt aludni. Minden délben aludt egy órát, se többet, se kevesebbet. Ilyenkor csendben kellett maradni, ez volt a napnak az az órája, amikor nem bánták azt sem, ha elmegyünk otthonról. Eleinte nekünk is el kellett vonulni csendes pihenőre, de viháncolásunkkal, amit se abbahagyni, se megmagyarázni nem tudtunk, mindig felvertük a családfőt. Így aztán mentességet kaptunk, mehettünk, amerre a szemünk lát.

Nagyanyáméknál törvény volt, hogy reggeli, ebéd és vacsora is meleg étel legyen. Ha náluk aludtam, tőlük mentem reggel iskolába, mindig oda kellett ülni a nagy konyhaasztalhoz, tea, friss tej, vagy kakaó került a mázas bögrékbe, rántotta, bundáskenyér, pirítós, meg vaj, méz, lekvár a tányérra. Én vékonydongájú, rossz evő gyerek voltam, otthon is alig tudtak belém imádkozni pár falatot reggelente, nagyanyám mindig korholt, morgott rám, nem hitte el, hogy nem tudom megenni, amit elém rakott. De leginkább azzal tudtuk Öcsivel kihozni a sodrából, amikor menetrendszerűen kipukkadt belőlünk az ellenállhatatlan röhögés. Sehogy se értette, min lehet folyton vihogni, mint a fakutya, és minél jobban szidott minket, annál inkább nem tudtuk abbahagyni.

Két-három hetente kenyeret sütöttek. Akkor már sokan áttértek a bolti kenyérre, de nagyanyáméknál még mindig a házikenyér járta. Én, őszintén szólva nem szerettem. Frissen még hagyján, de amikor már egy hete állt a kamrában fehér kendőbe csavarva, olyan szikkadt, morzsás volt, a héja meg fekete és száraz, igaz, azt nekünk mindig levágták róla. A kenyérsütésben igazából az volt a jó, hogy minden ott lebzselő gyereknek kisült egy kis cipó, ami friss melegen, zsírral, vagy mézzel megkenve a legfölségesebb csemege a világon.

Ha eljött az alkonyat, nagyanyám fogta a kisszékét, s indult kifelé az utcára. Minden nap kinn ült egy-két órácskát, jöttek a szomszédasszonyok, néha messzebbről is arra tévedt egy-egy járókelő, megállt, volt úgy, hogy nyolcan, tízen is beszélgettek a ház előtt, a fák árnyékában. Ketten-hárman a kispadon ültek, többen hoztak magukkal sámlit, kisszéket, a férfiak leginkább a fal tövébe ültek, vagy guggoltak. Nem tudnám már elmondani, mi mindenről beszélgettek ott, valahogy hömpölygött a szó magától, a vita csípős, de barátságos szóval folyt, a pletykák ártatlanok és jóízűek voltak. Sok mulatságos történetet hallottam én ezeken az alkonyatokon, de sok bölcsességet is, ami belém íródott, nincsenek szavai, csak íze, illata, s néha úgy érzem: ez a szavak nélküli tudás vagyok igazán én, ez az enyém, ez szilárd, mint a gránit, a többi csak amolyan hencegésre való a tanult kollégák között, mutatós kocsmafilozófia.

Veronka néni meg nagyanyám a klasszikus anyós-meny kettősét játszották szakadatlanul. Ez se véletlen, mert hiába volt mindkettő alapjában jó lélek, nagytörvényű asszonyok egy háztartásban nehezen élnek meg békében. Vera néni gömbölyű, nevetős arcú, sokbeszédű asszony volt, csak azt nem szerettem benne, hogy mindig kíváncsiskodott, engem meg sehogy se érdekeltek a családi pletykák, viszályok. De sokat elmondta anyámnak: hallod, te Bözsi, ettől a lánytól semmit meg nem lehet tudni! Mai eszemmel tudom: nem akartam én is tápot adni az örökké a felszín alatt lapuló haragoskodásnak, inkább szidjanak engem, minthogy véletlenül olyant mondjak, amiből ellenségeskedés kerülhet. Akkor nem volt ez énbennem tudatos. Most – jó késve – azt is tudom, hogy Vera néninek nem volt könnyű, hiszen nem csak az anyósa, de a két sógornője is sűrűn beleavatkozott az életükbe, miért, milyen jogon, akkor sem értettem, most sem lelek rá magyarázatot. Szurkálták egymást, egyre mélyebbre döftek, mígnem zengeni kezdett a ház, mi Öcsivel ilyenkor futottunk a kert végéig, utáltuk a ronda veszekedéseket. Gyerekésszel nem értettük, ha ennyire gyűlölik egymást, ha ilyen rossz a véleményük a többiekről, minek járnak össze. Ismertünk a faluban nem egy olyan családot, ahol a testvérek évek óta nem is beszéltek egymással. De nálunk ez nem így ment, időnként ordítoztak egymással egy kicsit, aztán mintha mi sem történt volna: jött a szüret ideje, vagy a disznótor, valami ünnep, és megint együtt volt a család.

Ó, azok a szüretek! Nekünk nem volt szőlőnk, de anyám mindkét testvérének minden évben jó sok termett. A szőlő... érdekes, sok évvel később, amikor a földön már egy tő sem maradt, kukoricát, vagy egyebet vetettek bele, akkor is mindenki úgy mondta a faluban: vasárnap kimegyünk a szőlőbe. A szüret nagy munka volt, nemcsak az egész nagy család, de mindnek egy-két jó szomszédja, barátja, kollégája is eljött segíteni asszonyostul, gyerekestül. Nyolc-tíz éves korunkban nekünk is kiskést adtak a kezünkbe, megmutatták, hogy kell vigyázva lemetszeni a fürtöket, melyiket hova kell gyűjteni, dolgoztunk reggeltől. Mi, kölykök, persze versenyeztünk, ki szedi a legtöbbet, leginkább én győztem. Na, nem a fene nagy ügyességem miatt, hanem mert én nem szerettem a szőlőt, a többiek meg nem állták meg, hogy tele ne egyék magukat, s addig nem gyűltek a kaskába a fürtök. Szüret előtti napon mindig kenyeret sütöttek nagyanyámék is, anyám nővére, a keresztanyánk is. Friss cipót, kalácsot, sült húst vittünk ki a határba, amikor bejöttünk, ott várt a csirkepörkölt, vagy a sült kacsahús, keresztanyám néha pácolt nyulat készített vadasan, én olyankor csak levest meg gombócot ettem.

Keresztanyám varrónő volt, ez volt az egyetlen baj vele. Mármint nekem. Mert így mindenféle anyagokból mindig varrt nekünk új ruhákat, én meg utáltam a flancot, az volt a halálom, ha ünnepkor ki kellett öltözni. Emlékszem egy különösen undorító göncre, rózsaszín-fehér kockás anyagból rakott szoknya, hozzá mandzsettás felsőrész, a gallér alatt lecsüngő vékony szalaggal. Mindig mondták nekem, hogy milyen szép kislány vagyok, milyen jól áll rajtam ez az elegáns kis ruha, én meg legszívesebben darabokra téptem volna. De anyám sokat adott a külcsínre világéletében, szenvedtem is miatta eleget. Falun akkoriban még jó időben mezítláb jártak a gyerekek, még az óvodába is, irigyeltem őket, folyvást kuncsorogtam anyámnak, hadd menjek én is úgy. Soká kitartott, nem engedett, végül aztán megunta a nyafogásomat: bánom is én, azt mondta, eredj mezítláb. Mentem is boldogan, na, most ugyanolyan leszek, mint a többiek. De hát amilyen kis pechvogel voltam, ezzel sem lett szerencsém. Mindenki hatalmas szemeket meresztett rám, mert még a legszegényebb kislányokon is ünneplő ruha, fehér zokni, lakkcipő villogott, aznap volt az óvodai ballagás napja. Na, jött anyám hamar lélekszakadva, hozta a szép ruhát, cipőt, virágot, heherészve mentegetőzött az óvónénik előtt, én meg álltam idétlenül, kibőgött szemmel, öt éves voltam csak, de mintha tegnap lett volna, olyan eleven az emlék.

Ha együtt mentünk valahová családilag, anyám mindig a közelébe parancsolt. Aztán ha ismerőst látott közeledni, megfogta a kezemet, megszorította, és látszólag mosolyogva azt sziszegte: köszönj! A két nővéremet aránylag könnyedén beidomította, én folyton rángattam a zablát, sok baja volt velem. Semmit sem értett abból, ami engem mozgatott, ma már azt hiszem, igazából nem is érdekelte... vagy talán ez is rossz kifejezés. Lehet, hogy nem is tudta, hogy valamit értenie kéne. Megvoltak a maga elvei, céljai, érdekei, és azt hiszem, eszébe sem jutott, hogy a gyerekei másképp is akarhatnak élni, mint ahogy ő kitalálta. Sosem kételkedett önmagában, büszke volt a talpraesettségére, és arra is, hogy ő a saját erejéből, sok tanulással felküzdötte magát a paraszti sorból, már a háború előtt. Polgári iskolába járt, hivatalnok lett, később könyvelést is tanult. Mégis, valahogy már akkor éreztem, nem sok olyan dolog van a világon, ami őt igazán foglalkoztatja a jóléten, az előbbrejutáson kívül. Sokat dolgozott, hajtotta magát, amikor elkezdődött a háztartási gépek kora a faluban, mindenből az elsők között vásároltunk: tévét, mosógépet, porszívót...

A tévé eleinte iszonyú nagy sláger volt. A szomszédban játszottam, amikor meghozták, persze, iszkiri, ahányan voltunk, mind rohantunk megnézni a csodát. Még arra is emlékszem, hogy egy rajzfilmet vetítettek épp, amikor beüzemelték a tévét nálunk, A szél és a nap, azt hiszem ez volt a címe. A fél utca hozzánk járt ezután esténként, még a nagy zöld csővázas rekamié háttámláján is ültünk, sorban, mint a fecskék a villanydróton. Mind nagy műkorcsolya-szakértők lettünk, elejétől végig néztük a versenyeket, meg persze a gálát is. A szomszédok jöttek, hoztak frissen sült pogácsát, süteményt, ki mit. Na, igen, a Ki Mit Tud volt a másik nagy sláger, meg a táncdalfesztiválok. Hétvégeken férfiak jöttek, mi, kölykök, kint az udvaron röhögtünk azon, hogy mennyire be tudtak csavarodni egy focimeccstől. Kiabáltak, vitatkoztak, örültek, és persze mindegyikük pontosan megmondta előre, hogy ez lesz, de hát az edző, a bíró, az atyaúristen és minden egyéb... Nem folytatom.

Azért a tévé főként télen került a középpontba, tavasztól őszig még évekig megmaradtak a hagyományos összejövetelek. Hol itt, hol ott gyűlt össze a szomszédság, kukoricát pattogtattunk rostában, szabad tűzön, vagy szalonnát sütöttünk nyárson. Az asszonyoknak talán nem, de a gyerekeknek még az őszi lekvárfőzés is ünnep volt, azt is együtt csinálták a régi jószomszédok. Lehetett torkoskodni, meg aztán késő estig kint randalírozhattunk, senki sem figyelt ránk. Ha túl hangosak voltunk, vagy a kelleténél többet jártunk az üsthöz kóstolni, valamelyik asszonyság ránkförmedt, szétrebbentünk. Az utcában igencsak mindegy volt, melyik gyerek kié – az a felnőtt intézkedett, aki legközelebb járt éppen, és mi mindenkinek szót fogadtunk, így szoktuk meg. Különben értettük a módját, hogy a legkisebb munkából is közügyet csináljunk. Ha az ártézi kútra kellett menni valamelyikünknek, vagy zöldet szedni a jószágnak a határba, a kiserdőbe, esetleg boltba küldtek közülünk valakit, akkor végigjárta a szomszéd házakat, befütyült az udvarra, és percek alatt hatan-nyolcan összegyűltünk. Mindenhová falkában jártunk, még libát legeltetni is. Nyaranta minden nap hajnalban keltünk, ötkor már kinn voltunk a libákkal a tarlón, vittük magunkkal a reggelit, kannákban vizet, mentünk a poros úton mezítláb a nagy csapat liba nyomában beszélgetve. Ne mondja senki, hogy a liba buta állat: mi mindig összeeresztettük őket kifelé is, hazafelé is, aztán ahogy az első ház elé értünk, ahol Józsiék laktak, szépen vált ki a sorból az ő harminc jószágja, totyogtak befelé a kapun. Utána az enyémek, aztán szép sorjában a többieké is, meg se kellett jelölni őket, tudták a rendet.

Csak a falun áthaladó főutca volt kövesút, a többi mind földes, de hát nem is igen láttunk autót ott akkoriban, csak nyaranta, amikor jöttek Németországból a háború után kitelepített rokonok az így vagy úgy itt maradt családhoz. Különben nagyon szép volt a mi falunk, minden ház előtt virág szegélyezte a járdát, minden utcában nagy lombos akácfasor, májusban alkonyatkor szinte bódító volt az akácvirág illata. Vasárnaponként, ma sem tudom, miért, szerettem ebédtájt elsétálni a temetőig, meg vissza. Üres volt ilyenkor a falu, de nem kihalt. Senki nem járt az utcán, mégis: éreztem a házakban lakó emberek jelenlétét. A levegő szinte remegett a melegtől, valami békés lustaság terpeszkedett a házakon, szólt a rádió... Ma is, ha magyarnótát hallok valahol, látom a napsütötte, poros utakat, érzem a húsleves, a rántott csirke mindenfelől áradó illatát, és mindig bevillan két Radnóti-sor:

„s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”

Bennem persze egész más fájdalom sajdult meg ilyenkor, valami megfejthetetlen keveréke a szépség és a veszteség okozta gyötrelmes érzésnek, mintha már akkor tudtam volna, hogy ezek a séták egyszer majd emlékké merevülnek. Visszahozhatatlan, elfeledhetetlen emlékké, ami csak az enyém, mert ezt egyedül éltem meg, és nem beszéltem róla senkinek. Egy kép, hangokkal és illatokkal – ez a múlt, az otthon.

A házunkban már huszonöt éve mások laknak, anyámék a városba költöztek, ott is maradtak most már mindörökre. Keményebb lett a falu, megkérgesedett az elmúlt negyedszázad alatt. Kevesebb a virág, igaz, több a kövesút. Az emberek megkapaszkodtak a földben, egymásban, és az új szokások mögött szívósan ott mosolyog a régi. Talán a virágok is visszatérnek nemsokára.

 B. Koltai Gabriella


Kapcsolódó írásunk:

Az Őrvezető

 

 
2004. november 10, szerda 
 

 






Legyen Önnek is honlapja! Készítette, szerkesztette, tárhely: CSABAPROG Kft.