bkg Szerző: "A cím egy versidézetből való, egy sárréti nagyközség múzeumának udvarán hangzott el. Ünnep volt, kiállítás-megnyitó, a bejárati teraszon beszédeket mondtak, az udvaron kör alakban elhelyezett padokon ültek a nézők, akinek nem jutott hely, a fal mellé húzódva álldogált. Egyévestől a kilencvenévesig minden korosztály megjelent, olyan érzésem volt, amikor végignéztem az arcokon, mintha valami családi ünnepbe csöppentem volna. Mintha eljegyzésen, keresztelőn lennék, ahol a közeli-távoli rokonok, a nagycsalád, a jószomszédok jöttek össze, s a szertartás (műsor) végeztével a fehér asztal mellett megjön a szavuk: emlékszel...? ...él még? ...s a tieid merre vannak?
Keresem ősöm udvarát... Ezekkel a szavakkal Murányi Magdolna, a dévaványai múzeum igazgatója egyszerre egybefonta a helybélit és az idegent, öreget és gyermeket, a tárgyakat és a muzsikát, a tudományt és az emlékeket.
Kádár Ferenc, a dévaványai pásztorember, a népművészet mestere emlékezetére nyílt kiállítás. Amikor a gazdag anyagot végignéztük, megint egyszer elfogott az érzés: igen, ilyen tárgyak között kellene élni, a nemzedékeket kiszolgáló faragott kanállal enni, elnyűhetetlen ruhákban járni, ülni a simára-fényesre kopott kisszéken, és hallgatni Kádár Feri bácsit, amint saját készítésű nádsípját, náddudáját fújja. Meg kéne keresni azokat a helyeket, tanyákat, kutakat, vízpartokat, amiket a természettel együtt élő ember lefestett, együtt kelni a nappal, este eloltani a tüzet, s aludni álomtalanul, mélyen másnapig. De persze ez csak múzeum... "Csak" múzeum, mégis valahogy élő.
 |
 |
Az ünnepségen Andó György néprajzkutató a Sárrétről beszélt, Alföldi Boruss István, a Bartók Rádió főszerkesztője Kádár Ferenccel kapcsolatos emlékeit mesélte. Szép volt, érdekes volt, mindenki figyelemmel hallgatta. Ám a legszebb pillanatokat mások adták - legalábbis nekem. Kádár Ferenc unokája, aki már maga sem fiatal ember, nem szólt egy szót sem, csak kiállt, elővette a sípot, és eljátszott két dallamot, amit még a nagyapjától tanult. A Békés Banda bőgőse, Csepregi András is előhúzott egy nádsípot, aminek a készítését még Kádár Feri bácsitól tanulta, és nevetve mondta: most tudom csak igazán, milyen nagy tudás kell ahhoz, hogy ez a hangszer úgy szóljon, mint az ő kezében. Aztán játszani kezdett, s ahogy szólt a síp, úgy élénkültek meg a tekintetek. És persze ott volt a dédunoka, a VI., vagy VII. Kádár Ferenc. Gyorsbeszédű, mosolygós, szerény fiatalember, kezében szorongatta azt a CD-t, aminek a megjelentetésén olyan sokat dolgozott. A dédnagyapja muzsikáját gyűjtötte össze, szívós munkával, kitartóan nyomozva a különféle gyűjtőknél és a rádió archívumában fellelhető felvételek után.
- Én ebben nőttem föl - mondja, amikor az ötlet eredetéről faggatom. - A dédnagyapám, az apám is tudott furulyázni, az ő zenéje is rajta van ezen a CD-n, én ezt a levegővel szívtam magamba. Kirándultam persze én is a rockvilágba, volt ilyen korszakom: Edda Művek és a többi, aztán inkább Zorán, és a végén csak visszatértem a népzenéhez. Én még ismertem dédnagyapámat, hallottam muzsikálni... aztán amikor meghalt, igyekeztem mindent megtartani, összegyűjteni a tárgyakat, amik az ő kezenyomát, emlékét őrzik. Bekerültem Csabára, és láttam, hogy itt Ancsin Erzsike néniék mit el nem követnek, hogy megőrizzék a saját szlovák identitásukat, és ez azért adott lendületet nekem is. Úgy éreztem, van dolgom ebben, hogy a Sárrét kultúráját, hagyományait megismertessük, megőrizzük. Mert hát ez az enyém is.
|
|
Kádár Ferit a népművészet, népi kultúra világában nagyon sokan ismerik, mint mondja: nem idegenként került a "csapatba", nagyon jó érzés volt, hogy bemutatkozáskor rögtön a dédnagyapjára kérdeztek, ismerték a nevét. Félti a magyar kultúrát a divattól, mint mondja: a görög, spanyol, meg mostanában ez az ír sztepptánc a menő, a magyar tánc az ciki. Ezen elvitatkozgatunk egy darabig, aztán Feri kijelenti:
Én hiszem, hogy van magyar szellemiség, és ezekben a tárgyakban, dalokban, táncokban ez él, ez öröklődik tovább. Figyeld meg, hogy ez most reneszánszát éli: a faragott bútor, a szőttes, a fazekasáruk terjednek, mert ezek élő dolgok, nem tudom másképp megfogalmazni. Faragok magamnak egy csanakot, és kiránduláson abból iszom a forrásvizet, vagy csinálok egy bőrtárcát, korongozok egy tálat, és az csak az enyém. Az ember megy mindenfelé a kivilágított, üveg-beton-műanyag világban, aztán hazamegy, és ezek között a tárgyak között megnyugszik... Én így gondolom.
Többször is elmondja: sokan segítettek, önkormányzatok, kulturális intézmények, ahol őrizték Kádár Ferenc, a dédapa felvételeit, és segített Szokolay Dongó Balázs, nemcsak a gyűjtők felkutatásában, de a különböző kérelmek megírásában is. Beavatatlan, kívülálló, pimasz riporterként megkérdem: milyen sikerre számít, hányan lehetnek a gyűjtők, akik keresni fogják Kádár Ferenc dévaványai pásztor CD-jét? Nagyon határozottan felel:
- Azt nem tudom. De ez nekem kötelességem volt. Adósság nemcsak a dédapámmal szemben, hanem az őseimmel szemben is, akik csikósok, gulyások voltak a Nagy-Sárréten.
A kiállítás megnyitóján János Hajnalka és a Békés Banda is közreműködött. Láttam az öregek arcát, amikor János Hajni énekelni kezdte: Elszaladt az aranygulya, nem szól már a csengő soha... Megtelt emlékekkel a levegő, Kádár Ferenc ott pipázott köztünk mosolyogva.
Keresem ősöm udvarát... Talán ez a halhatatlanság.
Írta: B. Koltai Gabriella
bkg@csabanet.hu
fotó: Hegedűs Sándor
"
|
