Péntek, 2024. Március 29.Auguszta napja  

  Rovatok
. Kezdőlap
. Csemegéző - Ajánló
. Pályázat
. Kitekintő
. Tallózó
. Mozi - Színház
. Könyvajánló
. Olvasóink írták
. Napraforgó
. Korábban írtuk
. Kék Bolygó
. Bemutatkozunk
. Webtanterv
. Archívum
 
 

  Menü
. Kultúrjog
. Kiállítások
. Játszótér
. Linkek
. Kulturális szaknévsor
. REGCIVIL
. Keresés
. Hírlevél
. Partnereink
. Honlapok
szerverünkön
. Impresszum

Szolgáltatásaink
. Szerver üzemeltetés
. Hirdetés
 
 

  Hirdetés
 
 

  Keresés


 
 

  Évfordulók
Évfordulók
1885
Kosztolányi Dezső születése

 
 

  Kitekintő: A román és német kultúra együttélése és egymásra hatása Eleken

2. rész

5.    Elek rövid története

Elek a Tiszántúl déli részén található, történelme folyamán az egykori Zaránd, illetve Arad megyéhez is tartozott, ma Békés megye része. A település nevének a magyarázatára többféle válasz is lehetséges. Pais Dezsõ szerint Elek neve a Velek személynévbõl keletkezett a "V" eltûnésével. A helyi románság által használt Aletea megnevezés a görög Alexios (Elek) megfelelõje.

Elek mai területén már a honfoglalás elõtti idõszakban különbözõ népek is megfordultak. A rézkorból (Kr. e. 2400-1900), a szkíta korból (Kr. e. 600-400), a római korból (II-III. sz.) és a gepida korból (VI. sz.) kerültek elõ régészeti leletek. A legkorábbi, Eleket említõ oklevél 1232-bõl származik.



Zaránd megye 1551-tõl kezdve török hódoltság lett. Az 1557-es defter (török összeírás) szerint Elek 22 házból állt. A község nem csak a töröknek, hanem a gyulai várkapitánynak is fizette az adót 1561-ben. Ez a kettõs adózás általános volt a határterületen. A török megszállás nem feltétlenül jelentette a népesség pusztulását.

Elek történetében tragikus fordulatot jelentett a 15 éves háború (1591-1606). A környék nagy része valószínûleg ekkor vált szinte teljesen lakatlanná.

Ezért vált szükségessé a XVIII. század elején az Alföld ezen részének az újratelepítése. 1724-ben br. Harruckern János György telepítette be Eleket katolikus németekkel. Nagy részük Bajorország északi részérõl érkezett. A helyi német lakosság úgy eredezteti Elek nevét, hogy az ide érkezõ német telepesek hallhatták a földkimérõktõl: " elég, elég ". Ebbõl lett Elek, illetve, ahogy õk ma is mondják: Élek.


Kapcsolódó fotó: az eleki római katolikus templom

Mellékletek: 6.


A XVIII. század elején 300-400-an élhettek Eleken. 1744-ben szükség volt második betelepítésre, mert az 1739. évi pestisben a lakosságnak kb. fele meghalt. A telepesek nagy része szintén onnan jött, mint 1724-ben, de a népesség mozgása utána is folyamatos volt. 1796-tól a Wenckheim család lett a Harruckernek örököse. 1831-ben kolera pusztított Eleken. 1843-ban a Wenckheim család eleki birtokát kiosztotta az itteni lakosságnak. Elek 1854-tõl mezõváros. 1871-ben az Arad megyei közgyûlés határozata értelmében járási székhely lett.

A mezõvárosi rangot 1910-ben elveszítette, de továbbra is járási székhely maradt. 1881-ben 5607-en éltek Eleken (ebbõl 3136 német, 1305 román, 829 magyar).

Az elsõ világháború, a forradalmak, a román megszállás és a trianoni békeszerzõdés jelentõs mértékben visszavetette a fejlõdést. Elek össznépessége 1940-ben volt a legnagyobb (Puszta-Ottlakával és Lökösházával együtt) 10375 (német anyanyelvû:61,3%, magyar anyanyelvû: 23,4%, román anyanyelvû: 14,8%). Az 1940-tõl erõsödõ külsõ nyomás, a II. világháború, a malenkij-robot, a kiûzetés jelentõsen megváltoztatta a lakosság összetételét. Nagyhatalmi döntések után bekövetkezett az eleki németség nagy részének az elüldözése, helyükre az ország más részérõl, illetve a Felvidékrõl érkeztek magyarok. 1970-ben nagyközség lett Elek, majd 1996. július elsejétõl a Magyar Köztársaság elnöke Eleknek városi címet adományozott. (Rapajkó T. 1996.)

 

 

 

III.              A két nemzetiség együttélése, táncaik, táncos szokásaik

 

 

1.    A város

Elek, a Fehér – Körös és a Maros folyók által közrefogott jó termõtalajú alföldi területen, Békéscsabától délre, Békéscsaba és Arad között körül-belül harmadúton fekszik, az Arad – Békéscsaba fõ vasútvonal mentén, Pusztaottlaka és Kétegyháza szomszédságában, vegyeslakosságú, többnemzetiségû város. Lakói legnagyobb százalékban magyarok, románok és németek, ezen kívül kisebb számban cigányok és néhány szlovák család él itt.

A Körösök egykori mocsaras területeinek lecsapolása után tápanyagokban gazdag termõtalaj maradt vissza, mely a mai város – egykori nagyközség—gazdagságát teremtette meg az 1800-as évek végén (ekkor lett Elek járási székhely).

 

2.    Elek nemzetiségi térképe

„most már a romákat is úgy széjjelszórták, hogy itt legyenek köztünk, ne egy részen.” (Gál Gy.)

Elek nemzetiségi összetétele az idõk folyamán folyamatosan változott, az azonban elmondható, hogy két fõ nemzetisége a német és a román, amelyek együttélése a betelepítésektõl fogva folyamatosnak mondható, még ha százalékos arányuk a történelmi és politikai események során változott is.

A városban a nemzetiségek ma már meglehetõsen szétszórtan helyezkednek el, de azért mégis felállítható egy nemzetiségi térkép. A város központjában, a katolikus templom környékén elsõsorban németek, a Kétegyháza felé esõ városrészen, helyi nevén Újtelepen románok, és Elek peremterületein leginkább cigányok laknak.



Elek város térképe


 

3.    Társadalmi különbségek

„a svábok azok javarészt vagyonos emberek voltak… mi béresei voltunk a sváboknak”

Ez a mondat nagyjából ki is meríti a társadalmi viszonyokat a településen. Persze errõl csak a háború elõtti években beszélhetünk, hiszen az utána következõ rendszerváltozás és a kitelepítések megváltoztatták a viszonyokat. Azonban az a tény, hogy a németek alkották a vagyonos részét a társadalomnak, és elsõsorban a román, de a magyar is hozzá járt béresnek, minden bizonnyal hatással volt az együttélésre, az emberek közti kapcsolatokra, s ezzel kultúrájuk egymásra hatására, vagy elszigetelõdésére.

Ebbõl a társadalmi különbségbõl adódik talán az is, hogy nem, vagy csak elvétve látogatták egymás táncalkalmait, illetve, hogy a falu báljai mindig német bálak voltak, így a német táncokat ismerték és táncolták a románok is.

„a németek általában nem mentek ilyen jocra, õk igényesebbek voltak. Azt tudni kell, hogy a német az mindig két fokkal több, mint a másik.”

(Természetesen a német családok között is akadtak szegényebbek, akik elmentek a módosabb gazdákhoz szolgálni, bár õk inkább cselédek és inasok voltak.)

 

 

4.    Táncok, táncos szokások

 

a)     Gyermekélet

A román és német gyerekek elsõdleges érintkezõ helye az iskola volt, mivel a város különbözõ részein laktak. A találkozás másik színhelye a legelõ volt, ahova tanítási szünetben az állatokat vitték. Eleken, a különbözõ nemzetiségû gyermekek nem különültek el egymástól, együtt játszottak az iskola udvarán, vagy az állatok legeltetése közben.

Gál György és Zimmermann Ferenc elbeszélésébõl kiderül, hogy a német gazdák gyermekei és a béres román gyermekek jóban voltak egymással, s ha alkalom volt rá együtt is játszottak. Az azonos társadalmi osztályhoz tartozó, különbözõ nemzetiségû gyerekek pedig, ha ismerték egymás nyelvét, akkor játszottak is együtt, ha nem tudták, akkor pedig elõbb utóbb megtanulták:

 

„… ezen a vidéken, ahol felnõttem, csupa svábok laktak, ebbe az Újtelepbe. Én nem tudtam svábul semmit gyerekkoromba, de muszáj volt megtanuljak, hogy tudjak velük konzultálni, játszani… mikor már ment jól nekem a sváb nyelv, én már császár voltam…” (Gál Gy.)

 

Egymás nyelvének megtanulása és használata természetes, oda-vissza mûködõ dolog volt Eleken, bár a sváb volt a vagyonos, mégsem tartotta lealacsonyítónak megtanulni béresei nyelvét, sõt inkább szükségét érezte, hogy tudja. Ebbõl következõen a német gazda gyermekei is megtanulták a román nyelvet.

Elek tehát egy olyan település, amelyen minimum három nyelven folyik a kommunikáció, s olyannyira együtt él a három nyelv a fejekben, hogy a szavak közötti határvonalak használói tudatában is összemosódnak.

A játékkészlet leginkább népi sportjátékokból (bige, méta, szembekötõsdi, fogócskák) és tárgykészítõ játékokból (csutkababa, kocsi, hegedû, különbözõ sípok készítése) állt. Tavaszi, böjti lányjátékokra, kapus, hidas, leánykérõ játékokra nem emlékeznek. A játékokban a nemek szerinti elkülönülés sem annyira jellemzõ, bár voltak inkább fiús, illetve lányos játékok, s ha egy lány fiús játékot játszott, nem örültek ugyan a szülõk otthon, de hagyták:

„Volt egy játék, a bige, emlékszem én azt nagyon szerettem, mert jobban tudtam, mint a fiúk. Egy botot kellett ütni messzire… édesapám haragudott érte, mindig azt mondta ez fiús játék, de hát szerettem, aztán játszottam, odamentem, rácsaptam, ütöttem, aztán szaladtam; ott is volt valami szabály, hogy mennyit lehet ütni, de már nem emlékszem.” (Zimmermann Ferencné)

Népszerû játékok voltak, a különbözõ pénz, vagy gombdobáló ügyességi játékok (peka, grasz), melyeknek számtalan formája létezett. A játékokban való együttélés érdekessége, hogy elnevezésük kettõs, illetve hármas; német, román, és magyar nevük is van.

 

b)    Ifjúság, táncalkalmak, táncos szokások

A táncmulatságok idõpontját, gyakoriságát az évszakok, illetve vallásos település révén, az egyházi ünnepek és tilalmak befolyásolták. Így nagyböjt és a Katalin naptól Vízkeresztig tartó idõszak alatt nem táncoltak. Egy kivétel volt ez alól, az újévi bál.

Eleken a táncmulatságoknak két típusát különböztethetjük meg. Az egyik a heti rendszerességgel tartott, vasárnapi, kis létszámú, házi mulatságok, a másik a szervezett, vallási ünnepekhez (farsang, húsvét, virágvasárnap, pünkösd), munkához (szüret) kapcsolódó, nemzetiségtõl független, falubálak, amelyek az egész falut érintették. Ünnepekkor, ha két napos volt az ünnep, mindig ünnep másnapján tartották a bálat.

 

Bandázás

A fiatalság és a gyermekek életében szembetûnõ különbség a nemzetiség szerinti elkülönülés.

Az eleki fiatalság kisebb, összetartó csoportokra, közösségekre bomlott, helyi elnevezéssel mondva bandázott. Banda szó alatt, olyan baráti társaságot értettek, melybe azonos érdeklõdésû és hasonló korú fiatalok tartoztak bele, s tagjainak száma 6-10 fõ között mozgott, akik gyakran összetartozó párok is voltak. Egy banda nemzetiségi összetétele jellemzõen homogén volt.

Egy ilyen baráti társaság mind a németeknél, mind pedig a románoknál, heti rendszerességgel találkozott, általában valamelyik bandatag házában különbözõ szórakozási lehetõséget keresve és találva maguknak.

 

A házi táncmulatságok

Az ifjúság legfõbb szórakozási lehetõsége és alkalma a tánc volt. Heti egy alkalommal mind a német, mind pedig a román bandák házi táncmulatságokat szerveztek. Ezeket a táncos összejöveteleket mindig vasárnap, vagy ünnepnap délután szervezték, helyszíne pedig a társaság egyik tagjának házánál. Tavasszal, jó idõben, mindig az udvaron tartották a házi mulatságokat, télen, vagy esõben pedig a szobában.

Nyáron, illetve böjtben Eleken sem táncoltak, mindkét böjtöt megtartották (Katalin naptól Vízkeresztig, és Hamvazó szerdától Húsvétig). A szórakozás ideje a tél, a farsang.

„…nyáron mindenki dolgozott, a tél hozta a szórakozás idejét.”
(Zimmermann F.)

A nappali, házi kismulatságokat, a románok joc-nak, a németek cuhér-nak nevezték.

 

A joc

         A román fiatalság vasárnapi, ünnepnapi táncmulatságát joc-nak, azaz magyarul táncnak nevezték. A joc-ot lányos házaknál szervezték, délután kettõtõl este hatig tartott, tovább nem lehetett húzni, mert az állatokat meg kellett etetni, és egy tisztességes lány sem sétálhatott késõ este az utcán.

         A román fiatalok esténként annál a kútnál találkoztak, ahonnan a vizet hordták, ott volt a gyülekezõhelyük, ott beszélték meg a következõ joc helyszínét. 
 

         „Na, most az úgy történt, az a szervezés, hogy a lányok is cselédeskedtek, sok helyen, és akkor kimentek a kútra, ott a gyógyszertár mellett van egy kút, ami szabadon folyó. Na! És akkor esténként jártak vízért, a fiúk is meg a lányok is vittek haza vizet kannába, ott beszélték meg, hogy vasárnap ki vállalja azt, hogy az õ udvarába legyen délutáni joc. A lányok hívták meg, jelezték, hogy lehet ilyet csinálni. És akkor volt egy fiú, aki õ volt a fõrendezõ. Az úgy ment, hogy a zenekar annyit kapott, amennyi a bevétel volt. A bevétel, az kötelezõ volt mindenkinek egyformán.”

A zenészek fogadását, a tánc megszervezését egy emberre bízták, õ volt a fõrendezõ, õ kereste fel a muzsikusokat, õ szedte össze a pénzt, a joc kezdetén, a ház kapujában. A muzsikusok kifizetése mindig pénzben történt.

         Joc-ba leginkább hajadonok és legények jártak, esetleg fiatal házasok. A zenészek mind magas szinten játszó, jó muzsikusok voltak.

         „Itt tapasztalt, jó zenész kellett, mert jó táncosok is voltak. Maguk a civil társadalom, aki megtanulta ezeket az eleki román táncokat, az megtanulta becsületesen, úgyhogy itt már csak tapasztalt és jó zenekar lehetett.”
(Gál Gy.)

         Az elekiek mindig is számon tartották táncukat, elkülönítették a más falubeliektõl, bár eleki joc-ba csak Kétegyházáról jártak azok, akik Eleken szolgáltak béresként.

         „Számon tartottuk, mert észre lehetett venni a mozgásán, hogy õ kétegyházi.”
 

Eleki joc-ba a lány egyedül ment, nem kísérte el a mamája, mint a bálba tette, vagy németeknél a cuhér-ba (lásd késõbb).

         Táncmulatságot legtöbbször, mint már említettem, az udvaron tartottak. Rossz idõben, vagy télen pedig kiürítettek egy szobát a házban, amit a lány szülei végeztek. Elõfordultak olyan joc-ok is, amelyeket friss földes szobákban rendeztek, azért, hogy a táncosok a friss padlót simára tapossák.

„Ha feltöredezett a padló, akkor eldöntöttük, hogy csinálunk egy bálat, és akkor lelocsoljuk a szobát szépen, viszünk be apró szalmát, egy pici apró földet, lelocsoljuk, és hagyjuk szikkadni… Ezt maga a gazda csinálta, neki érdeke volt, mert azt úgy letaposták, hogy abból majdnem parketta lett.” (Gál Gy.)

A vasárnapi alkalmakon kívül ünnepnapokon is szerveztek joc-ot; Karácsony másnapján, Szilveszterkor, Húsvét másnapján, és Pünkösdkor.

A zenekari felállás alapesetben a hagyományos vonós banda, mely mellett helyi jellegzetes formációk is kialakultak, melyeket olykor a kényszer szült. A falu õsi zenészdinasztiái, zenészei - Copil testvérek, Drágos József, Drágos György, Déri Mihály - sokáig muzsikáltak hegedû, hegedû-kontra kettõsében. A falusiak emlékezetében erre többféle, olykor ellentmondó magyarázatot is találunk: nem volt bõgõ, esetleg bõgõs a faluban, de a zenészek viszálykodásairól is hallhatunk elbeszéléseket.

A faluban létezik egy máshol szokatlan hangszerfelállás, klarinét és dob kettõse, Botás György és Botás Pál személyében. Botás György e mellett citerán és körtemuzsikán is játszik.
 

A zenésznek különösen nagy becsülete volt Eleken. Egy joc-ban akár a sor végére is zavarhatott egy ügyetlenebb táncost (a joc táncait mindig sorokban táncolták – lásd késõbb), figyelmeztetésként még vonóját is használta.

„… nagy úr volt a zenész, ha egy ügyetlenebb táncos állt a sor elejére, és nem táncolt rendesen a zenére, fejére koppintott a vonójával, aztán hátrazavarta. Mondta neki, hogy eriggyél innen, hát nem tudok így muzsikálni, ha itt szerencsétlenkedsz.” (Gál Gy.)

A joc-ban a táncok sorrendje meghatározott volt, négy táncból tevõdött össze. A táncok és sorrendjük a következõ:  Lunga

Mînînþaua

Þîgãneasca

Ardeleana

A négy táncot mindig sorokban táncolták, a sor elején pedig egy ügyes, jó táncosnak kellett állnia, aki tudta irányítani, vezetni a többit. Arra, hogy ki állhat a sor elején, egyéb szabályok is voltak. Nem állhatott a sor elején például egy legény egy menyecskével, vagy olyannal, aki elvált.

A táncrendben a lányt nem volt szokás lekérni, egy táncot egy fiúval járt végig a lány.

         A négy táncon kívül alkalmilag és nem meghatározott sorrendben jelen voltak egyéb táncfajták is: ºîrba, stapa (sánták tánca), batuta, logogan, horã mare (lányos tánc).


 

A cuhér

A német fiatalság vasárnapi táncait nevezték cuhérnak. Megszervezése, a zenészek fogadása hasonlóképpen történt mint a joc esetében. A német fiatalok gyülekezõhelye a park volt, ott beszélték meg a következõ cuhér helyét és idejét.

A cuhérba körülbelül 6 –10 pár ment el, nyáron mindig udvaron volt a tánc, télen, vagy rossz idõben szobában. Egy ilyen vasárnapi tánc általában este 6 –7 felé kezdõdött és 9 – 10 óráig tartott, tehát tovább, mint egy román joc, a minek az ideje a délután volt (ez az idõbeli eltérés is lehet az oka annak, hogy a sváb lányoknak mindig ott volt az édesanyjuk a cuhérban, míg a román lányok kíséret nélkül mehettek a joc-ba).

Muzsikus fogadása és a cuhér szervezése hasonlóképpen történt, mint a románoknál. Itt is volt egy fõszervezõ, aki meghívta a zenészt, vagy zenészeket, és összeszedte a kifizetéshez szükséges pénzösszeget. A zenészek kifizetése mindig pénzben történt, a lányok általában nem fizettek, a lány díját az a fiú fizette, aki elhívta õt a cuhérba.

A muzsikásnak a sváb lakosság körében is nagy becsülete volt.

„Édesapám így mondta például, hogy ide figyelj fiam, te Gál György vagy, és még egyszer Gál György vagy, mert zenész vagy.” (Zimmermann F.)

Lényeges különbség a joc és a cuhér menetében (a zenén és a táncon kívül) az, hogy a sváb fiatal lányokat az édesanyjuk elkísérte a cuhérba, s ugyanúgy, mint a bálban (lásd késõbb) a fiúnak az édesanyától kellett felkérnie a lányt. Cuhérokat vasárnaponként, családi ünnepek alkalmával és egyéb családi összejövetelek alkalmával tartottak.

         A zenekart a cuhérban hagyományosan gyakran csak egy szál harmonikás jelentette, amihez kapcsolódhatott, ha mulatságban volt valakinek, a szájharmonika (bár ez inkább spontán táncalkalmakkor került elõ, például egy disznótorban).

A svábok alaptánckészlete a következõ táncokból áll össze:

Walzer

Ländler

Polka

Mazurka

A táncok sorrendje nem meghatározott (ellentétben a joc-kal). A lány lekérése a táncban, szintén ellentétben a román hagyományokkal, a sváboknál szokásos volt.

Cuhérba (ugyanúgy, mint egy vasárnapi joc-ba), meghívás alapján jártak el a fiatalok. Elõfordult olyan is, ha valakit nem hívtak meg, az beöltözött jelmezbe, s úgy ment el a cuhérba.

„… ha jött olyan, aki nem volt meghívva, akkor az felöltözködött asszonynak, vagy lánynak egy férfi, és akkor bejött úgy, és akkor már tudtuk, hogy ez egy nem hívott vendég, és hogy kimaradt a szórásból.” (Zimmermann F.)

Elõfordult, bár ritkán, hogy cuhérba románok is jöttek, ugyanakkor ez fordítva, hogy német ment joc-ba, nem történt meg, mert a németek nem tudták a románok táncát, a románok viszont bármikor eltáncolták a német táncokat is. Ez a felállás azóta is megvan a hagyományõrzõ együtteseknél; míg a románok besegítenek a német együttesbe olykor, ha férfi hiány van, addig ez fordítva nem esik meg.

Az alaptánckészleten kívül (keringõ, ländler, polka, mazurka), egyéb,   táncok is elõfordulnak az eleki németeknél. Beszélgetésünkbõl két ilyen táncra derült fény, a susztertáncra és a seprûtáncra.

A cuhér végeztével alkalmanként egy – egy fiú elment a zenésszel (harmonikással) éjjeli zenét, szerenádot adni a lánynak, akivel a cuhérba volt.

„… vége volt a cuhérnak 10 órakor, mindenki hazament, s utána a fiúk, a harmonikással mentek éjjeli zenét adni annak a lánynak, aki ott volt a bálba… a harmonikának akkor egy szíja volt, s ide ráhelyezte a térgyire, de ezt csak úgy tudta megtenni, ha leült valahova. Na most az a fiú, akinek a szerelmének muzsikáltak, az lement négykézláb, letérgyelt, és a hátára ráült a haver, a muzsikás, és elmuzsikálta az éjjeli zenét.” (Zimmermann F.)

Az eleki svábok, vallásos, hithû katolikus emberek révén, Katalin nap után, egészen Vízkeresztig, Farsangig nem táncoltak. A helyiek így mondták ezt:

„Katherine schliesst die Kater ein. Az úgy jött ki magyarul, hogy Katalin bezárja a harmonikát.”

 

A bál

          Eleken a bál több tényezõben is különbözik a fentebb említett házi mulatságoktól, azaz a cuhértól és a joctól. Elsõsorban abban, hogy a bálak nem házaknál, hanem általában a Kultúrházban, vagy valamely más közösségi épületben lettek megszervezve. Általában nagyobb ünnepekkor Újév, Farsang vége, Húsvét, Pünkösd, mezõgazdasági munkák befejeztekor (elsõsorban szüretkor) rendezték. A bál az egész falu bálja, nemzetiségtõl függetlenül mindenkié, bárki részt vehetett benne. (A napjainkban megrendezésre kerülõ román, német, magyar és cigány bálak újabb keletûek, a régi hagyományban nem léteztek.)

         A cuhérhoz hasonlóan egy bál 6 –7 óra felé kezdõdött, viszont késõbb, éjjel 1 – 2 óra felé fejezõdött be. A bálba mindig elkísérték az édesanyák a lányukat, ha nem volt udvarlójuk.

         Az eleki bálakat általában a németek szervezték, s a zenekar is német volt, a bálban szereplõ táncok pedig értelemszerûen a keringõ, ländler, polka és mazurka. Román táncok nem fordultak elõ. A harmonikás Zimmermann Ferenc azért játszott nekünk egy román dallamot, a Perinitát[2](román párválasztó játék), ami valószínûleg alkalomszerûen bekerülhetett a táncok sorába.

         Egy bálban a zenekar általános összetétele a harmonika, klarinét és egyéb fúvósok, ami volt a faluban), valamint dob.

         A sváb táncos szokásokhoz igazodva nem volt meghatározott sorrendje a táncoknak, viszont volt egy általános, módja, koreográfiája az egyik táncból a másikba való átmenetnek.

         Ezeket a táncokat kizárólag körben táncolták. Maga a kör folyamatos,  haladó mozgást végzett jobbra, azaz balra keringett. A kör közepén álltak azok a legények, akiknek nem volt párjuk, ezt szamárszigetnek, vagy majomszigetnek nevezték. Egy – egy tánc befejeztével, amíg a zenekar át nem tért a következõ táncra, a párok kézfogással, sétáló lépéssel keringtek tovább balra. Ekkor nyílt lehetõség a majomszigeten tartózkodóknak arra, hogy valamelyik lányt lekérjék, (a lányt illõ volt átadni, még, ha csak egy – két fordulóra is).

         A lányok felkérése a „gardi mamától”  történt. Egy lánynak nemet mondani a felkérésre a legnagyobb illetlenségnek számított. Az a lány akár haza is mehetett, mert biztos, hogy egész este nem kérte fel senki.

         A románoknál szokás volt az ilyen lány kizenélése.

         „… a fiú odarendelte a zenekart, mert nagyon megalázva érezte magát, pláne, ha még egy kicsit be is ivott, és hülye volt,  akkor megfogta a lány kezit, ha hülye volt egy kicsit, kivitte az utcára, a zenekar meg játszott neki szépen, a lánynak el kellett mennie. A lánynak szégyen volt ez, nagy szégyen.” (Zimmermann Ferencné)

 

Folytatjuk...

 

Írta: Hegedûsné Farkas Lilla (2002)
Témavezetõ: Dr. Felföldi László


Az elõzõ rész:

A román és német kultúra együttélése és egymásra hatása Eleken - 1. rész

 

 

 
2007. november 27, kedd 
 

 






Legyen Önnek is honlapja! Készítette, szerkesztette, tárhely: CSABAPROG Kft.