Köles Istvánnal, a polgári összefogás polgármesterjelöltjével kultúráról, művészetről

A polgármesterjelöltek között Köles István némileg előnyben van a többiekkel szemben ebben a sorozatban, hiszen négy évig a kulturális bizottság elnöke volt Békéscsabán, s lévén maga is zenész, nem csak a fenntartó oldaláról, de belülről is ismeri a művészek világát. Beszéltünk művészekről, finanszírozásról, gondokról és örömökről, tervekről és feladatokról – s a végén eljutottunk az egyes ember és a kis közösségek szerepéig. Igyekeztem a terjedelem szabta korlátok között is hű krónikás lenni, remélem, kirajzolódik az írás nyomán egy határozott kép, és sikerül világosan bemutatni Köles István sajátos, egyéni felfogását a kultúra világáról.

Gazdasági és infrastrukturális téren kétségkívül meglévő elmaradottságunkat sokan automatikusan érvényesnek tekintik a kulturális értékekre is. Létezik ez az automatizmus?

Szerintem nem. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy Békéscsabán élek, a kulturális teljesítményünket sok, nálunk jóval nagyobb város megirigyelhetné. Egy régebbi interjúban is elmondtam, hogy ezen a szikes talajon nagyon sok csodálatos virág nyílt ki. Ugye, eléggé izoláltan élünk itt, hozzánk vezet a világ legdrágább autópályája és még az sem végig, de ez a belterjesség, ez a viszonylagos elszigeteltség párosul egy nagyon egészséges genetikai örökséggel, s ez együtt a saját hangunk megtalálásához vezetett. Ha csak a szűkebb "házam tájáról" beszélek, a zenéről, sok olyan együttesünk, művészünk van, akiket országosan jegyeznek, akiket Európa kezd megismerni, és például a Blues Fools együttes már Amerikában is volt listavezető egy internetes listán. A Jókai Színház talaján kinőtt a Csabai Színistúdió és a Gergely Laciék által elindított színiiskola, és ezek nem csak a térségből, de az országból, sőt a határon túlról is vonzzák ide a tehetséges fiatalokat. Kitűnő képzőművészeink vannak, például a Lonovics Laciék társasága, akiknek több kiállítását volt szerencsém megnyitni többek közt Szlovákiában is. Érdekes módon, ők nem külön-külön, egymás ellenében próbálnak boldogulni, hanem együtt, és ezen a közös szellemi bázison sikerült nekik egészen csodálatos dolgokat létrehozni. Sajnálatos módon az intézményrendszer mindezzel nem tart lépést. A kortárs galéria, amit a Csaba Centerben tervezünk elhelyezni, még mindig nincs készen, egymás közti anyagi viták miatt késik ennek a megvalósítása, pedig egyfelől a Jankay-hagyaték, másfelől a kortárs alkotók műveinek a bemutatásához égető szükség lenne már erre az intézményre. Ha az ember valamiféle funkciójánál fogva tehet valamit, akkor legfőbb dolga, hogy biztosítsa a feltételeket a művészek számára. Bár azt mondják: teher alatt nő a pálma. Lehet, hogy ha hirtelen annyira elkezdenénk támogatni őket, hogy azt sem tudják, melyik megrendelést teljesítsék, akkor itt is ellaposodna ez a dolog, de egyelőre távolról sem ez a helyzet.

Mennyire van ez a művészeti teljesítmény jelen a mindennapokban, a köztudatban?

Ez egy nagyon különös dolog. Szerintem a csabaiak tudják, és természetesnek veszik a helyzetet. Mivel nem éltek más városban, nem tudják összevetni, hogy mi a választék másutt, és ők miben válogathatnak, ha akarnak. Na most, hogy akarjanak, ebbe kéne még némi munkát fektetni. Meg kell mondanom, hogy mindenütt ugyanazt a tizenöt embert látom, pedig Békéscsabán nem tizenöt értelmiségi él. Talán a saját egzisztenciáért való küzdelem lehet egy magyarázat erre, de semmiképp nem a teljes igazság. Úgy vélem, hogy egyébként is belterjesebbek lettünk, keveset beszélgetünk egymással, kevéssé mozdulunk egymás műveinek a megismerésére - konzervben kapjuk a kultúránkat...

Mármint a tévében, ugye? Big Brother és társai...

Na, ha már szóba kerül: hát ez aztán az, ami mindent alulmúlt. Hihetetlen, hogy milyen erővel nyomják az emberek agyába, hogy igenis a legalantasabb ösztöneid szerint élj, ne törődj értékkel, semmivel, ragadd meg, szerezd meg, vedd el, ne is tudj róla, hogy másképp is lehet élni. Ezzel az örökös pénz- meg sikermániával a kell és a lehet között egy olyan szörnyűséges feszültséget generálnak, ami depressziós gyerekek tömegét fogja eredményezni. Ennek a Big Brothernek nagyon-nagyon rossz üzenete van, szégyellem, hogy ezt az ország így megeszi. Persze nem magyar szégyen ez, a világon mindenütt így van: ha mondhatom, ez globalizációs-civilizációs szégyen.

Onnan jutottunk ide, hogy a művészek körül nem alakul ki egy holdudvar...

Bizony nem, illetve akkor alakul ki, ha az illetőt valahonnan föntről már visszakapjuk. Ez egy érdekes jelenség, és erre példa a Tóth Péter esete is. Én még kisfiúként ismertem meg, a gyerek ugyanis már abba akarta hagyni a zongorázást. Akkor került Csontos József tanár úrhoz, és érdekes módon megtáltosodott. Hallottam játszani, én a fiatal Schiff Andrást, vagy Kocsis Zoltánt láttam benne, de a személyisége, a nyitottsága is elbűvölt, amikor beszélgettünk. Mégis, egy ideig csak egy szűk kört érdekelte. Aztán amikor megnyerte a Liszt-versenyt, sorra nyerte a díjakat itthon és külföldön, akkor a csabai Vigadó-beli koncertje már bizony telt házzal ment. Szóval, ilyenek vagyunk...

De miért kell valakiknek kívülről legalizálnia a tehetségeket? Miért nem ismerjük fel?

Azt hiszem, azért, mert nincs meg hozzá az elemzőkészségünk. Nem vagyunk képesek eldönteni, akkora dömpingben kapjuk a művészetekről is az információt, hogy zavarban vannak az emberek, nem merik valami mellett letenni a garast. És ez már az oktatás, a művészeti nevelés kérdése, ami megint csak egy kitérő, de sajnos megkerülhetetlen. Nagyon nagy a baj, hiszen még stílusokat sem tudunk felismerni, aminek már iskolája van, nemhogy két előadó között különbséget tudnánk tenni. Én arra tanítok mindenkit, hogy nyitottan és jóindulattal közeledjen minden mű felé, figyelje meg, hogy hogyan hat rá, és azt nyugodtan vállalja el. Legyen az bár Picasso, vagy Salvador Dali, nyugodtan merje vállalni, hogy neki az Elfolyó idő nem tetszik. Semmi baj nincs ezzel, a művészet azért nagyrészt szubjektív dolog.

És akkor mi a kritika szerepe?

Irányjelzőkre tulajdonképpen szükségünk lenne. A baj az - nehéz kimondani, de kimondom, mert életem tapasztalata -, hogy ezek az irányjelzők bizonyos köröknek már a zsebükben vannak. Senki ne értsen félre, nem magyar specialitásról beszélek: ez a világon mindenütt így van. New Yorkban a Broadway-n lesz egy darab, még nem volt bemutató, de már kész a kritika, tudjuk, hogyan kell hozzá viszonyulni. Megfelelő médianyomással bárkiből lehet nagy művészt csinálni, a sztárcsinálás nem újkeletű találmány. Stahl Judit mondta ki (bár eredetileg talán nem tőle származik), hogy ha a képernyőn a nap bizonyos órájában egy nagy segg jelenik meg, akkor először felháborodunk rajta, utána közömbösek leszünk, végül pedig, ha eltűnik, követelni kezdjük, hogy miért nincs ott. Ez ilyen. És azért ilyen, mert ez az egész egy remekül manipulálható hatalmas üzlet, iszonyatos nagy pénzek forognak benne.

Helyben vagyunk: az örök probléma a finanszírozás...

Olvastam egy könyvet, a címe: Zene és üzlet, ebben van egy elrettentő példa. A berlini filharmonikusok Chicago-ban Beethoven-koncertet adtak, és egy ottani ember a hangversenyt így vezette fel: Chicagonak van a legnagyobb bőrgyártása, Chicago az egyik leggazdagabb város a világon, de állítom, hogy tíz ember nincs ebben a városban, aki olyan műveket tudna írni, mint Mr. Beethoven. Ezt a koncertet az ottani bőrgyár szponzorálta. Akkoriban röhögtem rajta, hogy hogy jön össze a bőrgyár meg Beethoven. Na, ma már nem röhögök. Hanem örülök, ha van egy gyár, amelyik hajlandó egy hangversenyt megfinanszírozni. Mind tudjuk, hogy az önkormányzat pénzügyi lehetőségei legalábbis végesek. De elsődleges szponzori szerepét a városnak bizonyos ügyekben meg kéne tartani. Mert jönnek a különböző nagy cégek, és minden nagy rendezvényre egy-egy nagy cég rá fog telepedni, és mindenütt ugyanaz a három ember, a biztos tömeget garantáló aktuális hírességek fognak fellépni, csak egyszer itt, aztán két sarokkal odébb. Ezért a városnak csak a nagyon veretes dolgokat kéne támogatni, ahogy próbáljuk is: a Zenit, a Scherzo, a Városházi esték - ezek mellé kell odaállni. Ugyanakkor, ha jönnek a gyerekek, hogy ők akarnak egy fesztivált, rockzenei rendezvényt csinálni, ezeknek kicsi a költsége, erre lehet adni ötvenezer forintot, hogy azért "virágozzék száz virág".

Van egyáltalán esély Békéscsabán a mecenatúra kialakulására?

Nálunk még nem ott tart az üzleti világ, hogy a nagyapa volt gengszter, az apa már csak félig, a fiúnak meg már annyi pénze van, hogy feltámad az igénye, hogy támogassa a saját városának művészeit, mert ő itt akar kulturáltan élni. Mi, azt hiszem, még a nagyapánál tartunk. Persze vannak szponzorok, akik be-beszállnak bizonyos dolgokba, de ők azt nézik: hol rakhatom ki a táblámat, és hányan fogják azt látni. Ez közvetlen anyagi érdek, tehát reklám, és nem mecenatúra. Majd ha lesznek vállalkozói körök, akiket a közös kulturális érdeklődés arra sarkall, hogy azt mondják: gyerekek, dobjuk össze a pénzt, és csináljuk ezt meg - az már jó világ lesz. Ez ma még nincs, illetve egy ilyen van: a Csabai Páholy. Ha oda valaki eljön, ott lemérheti, hogy ez az ügy hol tart.

Polgármesterként mi lenne az az irány, az a legfontosabb feladat, amit mindenképp meg akarna valósítani a helyi kultúra világában?

Tegyük föl, hogy a polgármesternek akkorák a lehetőségei, mint azt sokan hiszik - de tegyük hozzá, hogy ez messze nem így van -, akkor a Kortárs Galériát mindenképp az első helyre tenném, erre tényleg nagy szükség van. Jó lenne sok képzőművészeti és irodalmi pályázatot kiírni, ezek lehetőségek az alkotóknak a megnyilvánulásra. Nagyon szeretném, ha a Városházi esték önálló színházi produkció minősítést szerezne, ehhez két önálló bemutató előadás kellene, s akkor lehet rá megkapni az állami normatívát. A zenészek úgy jók, ahogy vannak, nekik tér kell. Ki kell törniük az izolációból, hogy megmutathassák magukat, ehhez szeretnék segítséget nyújtani. De a legfontosabb, hogy legyenek műhelyek, ehhez pedig meg kell találni azokat a személyiségeket, akik köré ezek szerveződhetnek. És ha megvannak, akkor segíteni az elindulásukat.

Bocs a poénért, de mint fúvószenész, hogyan fújna ébresztőt a helyi értelmiségnek azoknak a bizonyos holdudvaroknak az érdekében?

Hát, először is szaxofonnal, ez félig vicc. Azért félig, mert sok barátom mondta már, hogy ha egy-két zenésztársammal csinálnék péntek esténként egy halk jazz-bulit, akkor ők szívesen jönnének oda beszélgetni, együtt lenni. És azt gondolom, ez a módja az ébredésnek más területeken is. Személytelenül meghirdetve, hogy Tóth Lajos felolvassa ekkor és itt a legújabb verseit, arra elmennek nyolcan. De ha mi magunk hívjuk a barátainkat, ismerőseinket, és ott tényleg jól érzik magukat, akkor mind többen leszünk. Az a lényeg, hogy ne csak előadás legyen, hanem társasági alkalom, közösségi együttlét. Értelmiségi társaságban spontán alakulnak jóízű beszélgetések, nem mindig kell ezt irányítani, és főleg nem direkten. Az alkalmakat kell megteremteni, és ezek a körök mindig személyiségek köré tudnak megszerveződni. Ha elérjük a tévékkel azt a csömörküszöböt, hogy ki akarok lépni belőle, és szót akarok váltani valakivel, akkor fog ez menni. De amíg délután négykor hazamegy az ember, magára csukja a panelt és éjfélig nézi a tévét, addig nagyon nehéz megszólítani.

Még egyet a végén: mi a véleménye az alternatív művészetekről?

Ki kit szeret, tetszik az annak - tartja a mondás. Vannak iskolák, megcsontosodott művészeti formák, az alternatív művészet ezekkel szemben mutat valami mást. Formát bont. Ez nem igazán tartalmi kérdés, mert az ember nem változott alapvetően összerakása óta: élményre, örömre vágyik, egyszer édes, másszor sós ízre éhezik. Én annyi ilyen alternatív próbálkozást láttam már, hogy egyfajta bölcs derűvel szemlélem, s megvárom, hogy megmarad-e belőle valami. Ha nem, azok a gyerekek, akik részt vettek benne, akkor is jót szórakoztak. Ha pedig meg is marad valami, akkor hozzá is járultak valamivel az egyetemes kultúrához. Nem érdemes elzárni ezt a teret előlük egy atyai feddéssel, hogy ez borzalom, stb., mert akkor ennek az esélyét zártuk el. Napóleonnak van erről egy jó mondása: nem tudok különbséget tenni jó és rossz stílus között, egyedül a gondolat erejét érzem. Na most: ha én a gondolat erejét érzem, akkor mindenre nyitott vagyok.