(W. Müller nyomán Réthy)
A karácsony, ahogy azt ma ünnepeljük, 200 éves. Azaz a karácsony, mint bensőséges családi és gyermekünnep. Ez a mai forma a német polgári szemlélet egyik legeredményesebb kultúralkotása. A biedermeier kispolgárság megtartotta a karácsony külső kereteit, Krisztus születését illetően, de e közben szép kedélyesen megváltoztatta magának az egyházi ünnepnek igazi jellegét.
Krisztust, a világ megmentőjét, mosolygó gyermekként állította elénk. Betlehem éjszakájának misztériumából kedves mesét csinált, ahol minden kellemes békét és édes érzéseket áraszt, holott a karácsony az Egyház számára sohse volt ez, és nem is lehet. Igen: az Egyház is egy gyermek születését hirdeti, de ez a gyermek nem bájos arcú, göndör hajú fiúcska. A miseliturgia isteni és királyi méltóságában látja Őt, akinek vállán nyugszik a világmindenség.
Az Egyház a gyermek Jézusban Krisztus Királyt látja, a béke fejedelmét, a Bírót és a Megváltót. Ezért az egyház számára a betlehemi éjszaka valóságos misztérium. Isten belép a történelembe, emberi természetet vesz magára. Általa maga az Igazság lép be a történelembe, és ennek az isteni igazságnak a fényénél kell lemérnünk mindent, amit ma világnak nevezünk – a hatalmi struktúrákat, a törvényeket, minden értékrendet, pénzt, hatalmat tiszteletet, szeretetet. Minden, amit beszélnek, írnak, tesznek, ígérnek, határoznak, tanítanak, vagy megtagadnak, ennek az igazságnak a fényénél méretik meg. Ő a mérce, mely előtt a jogtalanság mindig jogtalanság marad, a hatalom pedig vagy szolgálat, vagy erőszak.
Betlehem magába rejti, de ki is nyilvánítja ezt az igazságot. Elrejti: - mert a világ Teremtője gyermekként jelenik meg, Isten, aki időt nem ismer, aláveti magát a történelemnek. A csillagközi tér ura egy kis jászolban fekszik, a világ szélén, nyomorúságos kis helyiségben.
De Betlehem kis is nyilvánítja az igazságot: - Heródes „igazságát”, a háború „igazságát”, a szívek „igazságát”. Azt az igazságot, hogy „aki meg akarja menteni életét, elveszti, aki pedig elveszíti érettem, megmenti azt.”
A polgári társadalomnak nem volt ínyére ez az igazság. Azt hangsúlyozta, hogy „aki mindent megért, az mindent el is tud nézni.” Az un. „jóindulatnak ez a formája visszariad a radikális szeretet parancsától. Istent inkább úgy szeretné elképzelni, mint jóindulatú megfigyelőt, aki legfeljebb időről időre egy-egy jó tanácsot ad, de semmiképpen sem teheti kényelmetlenné parancsaival az emberek nyugalmas életét. Ebben a liberális isten-képben nincs helye a feltétlen „nem” és „igen” szavaknak.
Ez a szemlélet vezetett oda, hogy a karácsonyból a lehetőséghez képest kiiktatták az ÚR Istent, és inkább a szentcsaládot állították előtérbe. Isten megtestesüléséből érzelmes „krisztkindli” ünnep lett. Ahelyett, hogy az Istent, mint a világ Urát hirdették volna, akinek szava el kellett, hogy jusson minden néphez – inkább családi ünnepet gyártottak. A mindenkire irányuló felebaráti szeretet a családtagok iránti szeretetre zsugorodott össze. A világnak ígért békéből a családi otthonok meleg hangulata lett. Az Istennek kijáró hódolat helyett megelégedtek a családtagok egymás iránti jóindulatának hangsúlyozásával. Így lett az egyház ünnepéből a család ünnepe, abból a parancsból pedig, hogy vegyük fel mindennapi keresztünket, annyi maradt, hogy a családtagok legyenek egymás iránt figyelmesek. Az égből már nem az Isten Fia száll le, hogy elhozza országát, hanem a „Jézuska” csillagokkal a hajában és szárnyacskákkal a hátán, amint hozza a karácsonyfát. A pásztorok megdöbbent örömét az ajándékok feletti meglepetés váltja fel. A gyermek Jézusból, aki a maga korában zavarba hozta szüleit, mestereit és elöljáróit, jó kis fiúcska lett, aki segít „apukájának” a műhelyben, anyukának a konyhában. A misztériumból mesevilág lett gyermekek számára. Ettől a mesevilágtól aztán a felnőttek már könnyen felmentve érzik magukat. A karácsony, mint bensőséges családi és gyermekünnep, a kispolgári társadalom jellegzetes szülötte, társadalmi, kulturális tekintetben talán az elmúlt évszázad legsikeresebb alkotása, amelyet az államhatalomnak is szentnek kell tartania, és amelyben minden család megünnepelheti önmagát, a maga békésen zárt körében. Ünnepli utazással, vásárlással, fogyasztással. Az ünnepnapokból „munkaszüneti” napok lettek. Ez a fajta karácsony nem nyitja meg szívünket a világ felé, nem eszméltet a sok emberi szenvedésre, az emberiség egzisztenciális gondjaira. Összezsugorodik a mellékesre, a megvásárolhatóra, az evésre és ivásra.
Nekünk keresztényeknek mellékes kell, hogy legyen, miképpen ünnepli a karácsonyt a világ. Nekünk a karácsony akkor is karácsony, ha nincs hó, nincs tv készülék. Egy keresztény számára a karácsony igazi ünnep a magányban is, a fogságban is, betegségben is, kórházi ágyhoz kötve is. A karácsony elsősorban nem a „család ünnepe”: apáé, anyáé, gyermeké és kutyáé. Nem a rádióműsor ünnepe. Számunkra a karácsony Isten megtestesülésének ünnepe. Lehet, hogy mások, kik az Egyházon kívül állnak másként vélekednek, lehet, nekik a karácsony csak családi ünnep, vagy éppenséggel a téli vásárlás végét jelenti.
Nekünk többet kell, hogy jelentsen, mert benne tárulnak fel az igazi értékek.
Réthy István
|
