| bkg Szerző: "
 Az elmúlt héten bizonyára feltűnt a Szabadság téri FEK néven ismert étterem és művelődési intézmény törzsvendégeinek, hogy naponta több gyermekcsoport, de igen sok felnőtt is látogatja az emeleti kiállítótermet. Nem csoda, hiszen illusztris vendéget köszönthettünk városunkban: itt járt a TV Maci.
Méghozzá
nem is egyedül, sok kedves ismerős kísérte el, többek közt maga Mirr-Murr, aztán
a legkisebb ugrifüles és Mekk Mester barátai közül is jónéhányan. Egy közepes
nagyságú vitrinben ott sorakoztak a bábok, középen a Maci, akit gyermekkorunkban
mindig épp akkorának láttunk, mint önmagunkat. Foky Ottó halhatatlan és feledhetetlen
bábfigurái egész nemzedékeket bűvöltek el, olyannyira, hogy velem együtt igen
sok felnőtt, sőt jócskán középkorú ember is beóvakodott, találkozni a Macival.
Óvodásgyerek a nagymamával, kisiskolások a tanítónénivel, huszonéves lány a
barátjával egyaránt örömmel, némi elfogódottsággal álltak a vitrin előtt, s
szedegették elő a régi emlékek morzsáit a ráülepedett látványrétegek alól.
Mi volt a Maci titka, rejtélyes vonzereje, ma sem tudnám biztonsággal megmondani.
De az bizonyos, hogy amikor felhangzott a jólismert Prokofjev-dallam (a Péter
és a farkas-ból a medve motívuma), mindenki rohant a TV elé. Sokszor magát a
mesét meg sem néztük, de az esti találkozást a Macival a világért sem mulasztottuk
el. Kedves esetlensége, ártatlan tekintete, gömbölyded alakja egy csapásra meghódította
a nézőket, s a szeretet nem múlt el máig sem.
Talán a nyolcvanas években vált szokásunkká, hogy egy-egy hosszúra nyúlt este,
fárasztó buli vége felé egyszer csak valaki felállt a társaságból, s bejelentette:
köpött a Maci. Vagyis vége, álmos, megy lefeküdni. Fiatal anyák kisgyermekeiket
a Maci példájával szoktatták rá a minden esti fürdésre, fogmosásra, a zokszó
nélküli lefekvésre. A kisgyerekek pedig Macira hivatkozva követelték ki maguknak
a kötelező mesét. A teremben nézelődők között megindul a beszélgetés, percek
alatt a TV-t manapság folyton rázó viharok kerülnek szóba. Egy harminc körüli
férfi kijelenti: talán a Macit kéne kinevezni elnöknek, hátha ő ki tudna tölteni
egy teljes ciklust a királyi médium élén. Meredek nagy nevetés a jutalma, s
már osztjuk is a különböző médiasztár- és politikus-szerepeket a mozdulatlanul
figyelő bábokra. Csupa felnőtt van jelen, de ezek a mesefigurák rögtön játékra
ingerelnek minket.
Aztán elcsendesedve ki-ki a mellette állóval beszélget tovább, keseregve
azon, hogy ma már alig-alig láthatjuk kedvenceinket. Teljes a konszenzus a harci
vagy bűnügyi történeteket bemutató, igénytelen, tucatrajzfilmek ügyében. Rikító
színekben pompázó, fogvicsorítva üvöltöző egyenfigurák nyuvasztják egymást mesefilm
címszó alatt a képernyőn, kockafejük alatt háromszög alakú felsőtest, ronda, szögletes
végtagok, jellegtelen arc. A zene sem a szelíd klasszikus dallamokból építkezik,
inkább fülsértő zörejekből, sivító és dübörgő hangok váltják egymást, a szereplők
ölnek és halnak – szép álmokat, gyerekek! Érdekes, nincs bennünk harag, indulat,
sokkal inkább értetlen csodálkozás: ki találta ki, hogy ilyen mesékkel traktáljuk
a gyerekeket Walt Disney, Dargay Attila és Foky Ottó figurái és történetei helyett?!
A terem sarkában csendesen olvasgató férfiről közben kiderül: nem teremőr, hanem
a mester, a művész, aki a Foky Ottó tervezte bábokat élővé faragta. A vitrinben
megcsodálhatjuk apró szerszámait is, az alapanyagokat is, amikkel Szabó László
dolgozott. Szeretettel beszél a kis figurákról és egykori társairól, akikkel együtt
dolgoztak a Pannon Stúdióban. Ez már a múlté, nem készülnek új figurák, új történetek,
örülünk, ha néha levetítik a régieket.
Szabó Lászlót „elrabolja” a TV2 stábja, én még ácsorgok egy darabig, s azon gondolkodom:
valami végzetes félreértésben él a felnőttvilág. Modernizált meséket gyárt, mert
a régit avíttnak hiszi. Pedig a mesék nem avulnak el, mert a világ története minden
gyermek születésekor elölről kezdődik. Ha mi ki is ábrándultunk a naiv igazságokból,
ha legyintünk is az átlátszó erkölcsi tanulságra, ha nem is hisszük már, hogy
a végén a jóság elnyeri méltó jutalmát – azért a gyerekeknek engedjük meg, hogy
végigjárják az utat. Minden Jancsinak túl kell járnia a gonosz boszorkány eszén
a kemence előtt, az új Hamupipőkéknek hinniük kell, hogy eljön értük a királyfi,
és az eszmélő kisembernek meg kell találnia mind önmagát, mind a barátait, mind
a szomszéd bácsit Ugrifüles, Süni, Mekk Mester és társaik kalandjaiban. Máskülönben
eleve nem tanulják meg a különbséget hazugság és tévedés, bűn és hiba, gonoszság
és gyengeség között. Az igazi mese az egyetlen forrás, ahonnan a kisgyerek megismerheti
az emberi jellem árnyalatait, hiszen pontosan látja, mi a megbocsátható, s mi
nem az. A nagy mesemondók mind tudták ezt, s a szavak, hangok, formák és színek
épp ezért készültek oly nagy gonddal a műhelyeikben. Karakterek születtek a kezük
nyomán, erények és hibák, éppolyanok, amilyenekkel a mindennapokban kell együtt
élnünk. A szögletes klónharcosok ezzel szemben nemcsak rondák: unalmasak és valótlanok
is. Semmi értelme a megjelenésüknek, még csak kárt sem okoznak, csupán terjesztik
az ürességet, mint a himlőt.
Szólni
kéne már nekik és alkotóiknak: fiúk, köpött a Maci!
írta: B. Koltai Gabriella
bkg@csabanet.hu
fotó: Hegedűs Sándor "
|
