Testvérvárosunk Nagyenyed szeptember 27-én a Közösségi Ház avatásával egybekötött igen impozáns tárlattal tette még emlékezetesebbé a napot, amikor is a ma már Magyarországon élő, erdélyi származású Holányi Julianna festőművész alkotásaiból rendezett tárlatot, amelyen – mint arról már beszámoltunk - városunk önkormányzati képviselői is jelen voltak. Ebből az alkalomból, Király László tanár úr által elmondott beszédének egyes részleteit azért adjuk közre, mert az méltóképet ad a művésznő alkotásairól, és némi történelmi áttekintést is felvázol. Reméljük, olvasóink szívesen fogadják az elhangzottakat:

„Kedves Holányi Julianna! Kedves közönség!
Enyed ünnepel, az Áprily Lajostól irigyelt ’enyedi csend’ helyét a házavatás és tárlatújítás előtti várakozásteli hangulat izgalma foglalta el. És jó, hogy a lélek zsibongása teszi mozgalmassá az Őrhegy tövében fekvő, történelmi levegőt is árasztó várost. Jó, mert hirdeti, hogy vagyunk, élünk, dolgozunk, alkotunk, mint elődeink, akik a tudomány és művelődés fellegvárát teremtették meg, és az időnkénti gyász, bánat, kétségbeesés sem a lemondást, hanem az életerőt az újraindulás lázas hevét ültették a város polgárainak lelkében.
A jelen is ezt az életerőt hirdeti, mert volt szándék és akarat megteremteni e szórványvidéken azt a hajlékot, amelyet Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Háznak neveznek, s amelyben ez alkalommal megnyitjuk Holányi Julianna festőművész ’In memoriam’ című kiállítását. Szívünk melegével köszöntjük az innen származó és induló és ide mindig visszatérő művészt.
Kedves Holányi Julianna! Engedje meg, hogy egy kissé tágabb körből indulva közelítsem meg munkásságát.
Egyed nemcsak a tudományban és az irodalomban, hanem a művészetben is jelentős, maradandó értéknek az ihletője. Idézzünk fel néhány példát: Koréh Zsigmond tógás diákként készíti el a parasztfelkelés havasi vezetőinek egyedüli hiteles arcképét; Barabás Miklós, aki szintén itt diákoskodott a XIX. Sz. nagy portréfestője ismert volt Magyarországon és Havasalföldön, Bethlen Gábor és gr. Mikó Imre monumentális portréja a Bethlen könyvtár értékeit gazdagítja; Barcsay Jenő a XIX sz. nagy konstruktivista festője is a kollégiumból indult el, diákkori képe az igazgatói irodában látható. Művészeti anatómiája pedig Európa művészeti akadémiáin sikeres tankönyv. De szólnunk kell Gzuzda Ferenc, Ince János, Vas Albert, Dócziné Berde Amál, Székely Mihály, tevékenységéről, képeik sok enyedi lakós díszei. És ne feledkezzünk meg az utóbbi évek nyári festőtáborairól sem, a gyakori bemutatókról, az enyedi csoportról, melynek lelkes szervezője Balogh István.
Mi a magyarázata a város delejes vonzóerejének? A múlt az ősi kollégium és a várost körülölelő színpompás és változatos táj, amely tavasztól tavaszig mindig más és más arcát mutatja, amelyről Áprily Lajos így vall: ’fokozott örömmel éltem át a barackvirágszagú őrhegyi tavaszokat és a kollégiumi erdők meg a Szabaderdő városig világító őszeit.’ Parajd mellett Enyed volt az ő természetszeretetének a forrása, s a szín és zene dallamában szólal meg e táj lírájában.
Holányi Julianna képein is a harmóniába vágyó ember természet felé fordulását figyelhetjük meg. A költő 17 évet, a művész 42 évet élt az Őrhegy tövében, s mindkettőjük életre szóló természet és hagyomány élménnyel gazdagodott. Mindketten rendszeresen hazalátogattak, mert hívta őket a temetőkert, a vén kollégium, a vártemplom, mely ’mely omló szürkeségbe ormol’, a komor bástyák, távolban a „kék havasok’, a bükkös erdő, a ’sárga virágot bontó som…’ (Áprily)
De nemcsak maguk a művek tükrözik az enyedi táj meghatározó szerepét, hanem a vallomások is ezt sugallják. Áprily írja az Enyedi csend című versében: ’Gyümölcseim sárgára benned értek / s benned fakadtak friss virágaim.’ A művész ezt mondja: ’Amikor alkotok, úgy érzem, mindig ott van képeimben az erdélyi táj, ha formailag nem is, de kisugárzásában, lelkiségében igen.’
Kedves Holányi Julianna életének 42 esztendejét városunkban élte le, itt született a Kollégium, az Őrhegy tőszomszédságában, a vén kollégiumban végezte tanulmányait, és ez az időszak már meghatározó művészi pályájának későbbi kibontakozásában…”
A továbbiakban a tanár úr röviden felvázolta művész életpályáját, majd így folytatta:
„A mérnökből rövid idő alatt neves művész lett, akinek képei vagy kiállításokon, vagy magán gyűjteményekben világszerte ismertek lettek; így Nagyenyed, Gyulafehérvár az indulást jelentette (1985) majd következett: Budapest, Bukarest, Bécs, Szöul, Köln, Svédország, Izrael, Svájc, Amerika, Franciaország, Japán, Anglia, Kanada és még sok-sok helység.
Nem véletlenül mondtam, hogy a tehetség elemi erővel tört fel, hiszen körülbelül egy évtized alatt 100-nál több csoportos kiállításon vett részt, önálló kiállításainak a száma jelenleg a negyvennegyedik. Megyei, országos, városi pályázatokon különdíjjal, I. és II. díjjal, közönségdíjjal tűntették ki. Ugyanakkor különböző szövetségek és körök tagja. Könyveket is illusztrált itt és határon túl, bizonyára sokan ismerik itt Nagyenyed szóban, képben című könyvet, melynek tusrajzai, művészi alkotásai közül néhányat itt is láthatunk.
Hogyan jellemezhetők a tárlat képei? Lyka Károly Művészettörténész írja: „Az igazi műremek legkevésbé sem tolmácsolható élőszóval, a beszéd mesterfogásaival”, mert akkor már az irodalom felé hajlunk el, hogy a képek a szemlélő lelkében indítsanak el egy belső folyamatot a szép, a harmónia, a nyugalom, a varázslat világa felé. Igen, varázslatról szóltam, ezt idézi fel bennem Szász Pál derékbetört, tragikus sorsú, népért sokat tevő közéleti személyiség emlékét idéző „In memoriam” című alkotása, melyről nem a tragikum, a lemondás sugárzik, hanem a remény, a hit, a jövőmutató élniakarás. Hogyan? Mesterei kompozícióival, központban az emléket időző kopjafa égbetörő csúcsaival az ahogy gerincességét megnemalkuvását hirdette, a bokor mintegy körülöleli a kopjafát, hirdetve az életet, az emlék maradandóságát, És felzeng az öreg templom halványvonásokkal emlékeztetve a biztonságra, megmaradásra.
A tárlat több képe is – van akvarell, pasztell, tusrajz és vegyes technikájú kép – nagyfokú kiegyensúlyozottságot, belső nyugalmat, rendet, harmóniát, egyszóval a lélek tisztaságát vetíti elénk. A mai túlzaklatott világban, a rohanó életben a képek elültetik bennünk azt a harmóniát, melyre mindannyian vágyunk. Nagy esztéták állapították meg, hogy ’a festészet a szín és vonal költeménye’ (Rafael Alberiti), máshol azt olvashatjuk, hogy ’a szín a lelki hangulatok kifejező eszköze’ (Richard Muther), vagy hogy a kép feladata az alkotó ’belső szépségének kitüremkedése’ Tang H.) A művész is ezt mondja magáról, hogy ’saját lelkemen átszűrve’ készülnek akvarelljeim, pasztelljeim. Máshol az alkotó folyamatról így szól: ’az alkotás nem öncélú, viszont egy nagyon szubjektív folyamat. Minden művész a téma megválasztásától kezdve a megkomponálásig, a technikák és anyagok falhasználásával önmagát, belső énjét, gondolatait, érzéseit adja műveiben, amelyek így lesznek hidak ’lélektől lélekig.’
Képei alapján megállapítható, hogy az impresszionisták, posztimpresszionisták világát kedveli, az apró részletek kidolgozásához a realizmust is felismerhetjük, nem követi a modern irányzatokat, csak azt – és itt ismét a művészt idézem -, hogy „vállaljam és adjam önmagam.’
Megértjük és elfogadjuk ars poeticáját és azt kívánjuk a művésznek, hogy a lélektől lélekig vezető hidak építésében szüntelen munkálkodjon, és varázsoljon minél több otthonba harmóniát, nyugalmat, természet és hagyományszeretetet, és kívánjuk azt is, hogy szellemi nagykövetként Erdély és Pannónia gyönyörű tájait és az ott élő embereket, múltjukat, hagyományaikat ismertesse tovább a nagyvilágban. Ne feledkezzen meg Enyedről sem, mindig örömmel fogják várni az itt élő emberek”

Közreadta: Császárné Gyuricza Éva