Ilyenkor karácsonytájt rengeteg közhelyet szoktunk hallani és mondani: az otthon, a család, a szeretet ünnepe, Megváltó született, kigyúlnak a gyertyák, jön a betlehemi fény, és mindenki egy kicsit meghatódik, nosztalgiázunk. Van persze egy másik, kevésbé szép és misztikus hangulata is a december hónapnak: mit vegyünk, minden olyan drága; á, ennek már tavaly sem örült a gyerek; állítsátok már fel azt a nyavalyás fát, nekem odaég a vacsora; szaladj le, hátha nyitva még a kisbolt, nincs csillagszóró... Ugye, ez is ismerős?

Aztán, ha minden összejött, akkor összekanalazzuk magunkat, megpróbálunk nem gondolni a kiadásokra, meg a holnapi vendégjárásra, felcsendül a Csendes éj, vagy a Mennyből az angyal, pár perc az ünnep... Ez alatt a pár perc alatt néha átvillan az agyunkon: milyen lehet most a magányosaknak, félelemben, nyomorban élőknek?


A nemrég alakult Deák Ferenc Szabadelvű Egyesület egyik összejövetelén felvetődött, hogy vajon hogyan ünnepelnek, ünnepelnek-e egyáltalán a békéscsabai menekülttáborban? Hiszen több, mint húsz gyermek él itt hosszabb-rövidebb ideje – ők vajon várnak-e valamire így karácsonytájt? Kipattant az ötlet: vigyünk egy fenyőfát, díszeket, szaloncukrot, egy kis ajándékot, hiszen bármennyire el vannak látva, bizonyára jólesik nekik, ha jelét veszik, hogy a külvilág gondol rájuk az ünnepen. Némi jóízű vita is keletkezett arról, hogyan tehetnék ezt úgy, hogy ne sértsék senki hitét, hiszen a karácsony végül is vallási ünnep, s a táborban nem csak keresztények élnek.


Igazi civil szervezés kezdődött: ki-ki a maga lehetőségeit igyekezett kamatoztatni. Anikó és Gyuri szaloncukrot szereztek, Zsolti kifuvarozta a fenyőfát, csokit vett, Tamás és Panka készítették az ajándékcsomagokat, Peti szervezte meg Varga Gábor segítségével, hogy a gyerekek mind ott legyenek, amikor érkezik a kis csapat.

Hogy aztán a gyerekek, vagy az ajándékozók voltak jobban megilletődve, azt nehéz lenne eldönteni. Mindenesetre összegyűltek a kis játékszobában mindannyian, s a magyarul tudó nagyobbak segítségével, no meg kézzel-lábbal mutogatva pillanatok alatt megértették egymást. Nem volt ünnepi beszéd, sem jelmezes Mikulás, sem betlehemi jászol: a sarokban karácsonyi zene szólt halkan egy CD-ről, és az ifjú liberálisok a földön ülve, guggolva együtt díszítették a fát a barnabőrű, feketeszemű aprónéppel. Nagyobbacska, ünneplőruhás, aranyszőke hajú lánykák segítettek, s amikor a fa készen lett, a kis gyerkőcök félreérthetetlen mozdulatokkal kérték a magasra nőtt vendégeket: segítsenek feltenni az általuk készített díszeket, papírfüzéreket a terem falaira. Jókedvű, közös munka folyt, s a derűs fegyelem a csomagocskák kiosztásakor sem tűnt el. A kicsiny iraki, afgán fiúcskák és a velük egykorú szöszke bandavezér, Maxim, láthatóan nagy egyetértésben leltározták a csomagok tartalmát a gyerekek titokzatos nemzetközi nyelvén. Végül az asztalon néhány hosszú, piros gyertya gyúlt, s egy pillanatra áhítatos csend lett: kicsik és nagyok révedve bámultak a fényekre, s közben ki tudja, merre jártak lélekben.