Írta: B. Koltai Gabriella
A mosolygós szőke fiatalembert a fél ország Alföldi Robinak hívja, sokan csak a tévéből ismerik, a reggeli műsor csevegős házigazdájaként. Idén nyáron a Békés megyei közönség megismerhette színészként Biberach szerepében, és rendezőként is: Shakespeare Makrancos Katáját vitte színpadra a Gyulai Várszínházban.
Mindkét előadásra jóval a bemutató előtt elkelt minden jegy, és aligha tévedek, ha barátnőm szavait a többségre jellemzőnek tartom. Ő ugyanis azt mondta: ?Nevess ki, vess meg, engem a Bánk bán nem igazán érdekel, elegem volt belőle a gimiben. Alföldit akarom látni, milyen lehet Biberachként, még sosem láttam színpadon.? A Makrancos Kata főpróbája után pedig, ahogy próbáltunk kijutni a tömegből, innen is, onnan is hitetlenkedő hangok: ezt Alföldi rendezte?!? Az a kis bohóckodós, fecsegős gyerek?!? Kétségtelen, hogy az ő neve sokakat vonzott a színházba, rengetegen voltak kíváncsiak rá. Én is.
A premier napján a Rondella egyik asztalánál vártam rá, a megbeszéltnél alig néhány perccel később érkezett, mégis kétszer is elnézést kért. Lecsatolta a pórázt Sáráról, a kutyájáról, üdvözölte a társulat gyülekező tagjait, ?mindjárt jövök? mondta, aztán leült velem szemben, és azzal kezdte: jaj, ez mentolos cigi, kérhetek egy szálat? Nem tudok jobb szót: megejtően kedves, közvetlen és természetes volt minden mozdulata, minden szava. Nem ilyennek képzeltem, rögtön meg is mondom (essünk túl rajta): nem szeretem a reggeli műsorait, nem értem, miért csinálja. Tavaly Mikó István azt mondta: a médiából nem lehet kimaradni, muszáj csinálni. Ezért? ? kérdem. ? Nem ? feleli azonnal ?, nem muszáj. Szerencsére most megengedhetem magamnak, hogy semmit ne csináljak muszájból. Szeretem csinálni. Érdekel. Nem akarom, hogy Gugyerák-effektus alakuljon ki körülöttem, sokfélét szeretek csinálni. Persze, a tévé hoz népszerűséget, ismertséget, hízelgő is, amikor ? én így szoktam mondani ? időlegesen jobban ismerik az embert, de a legjobb egy színész számára épp az, ha végletes. Én az vagyok: van, aki lelkendezik és rajong, és olyan is van, aki utánam köp az utcán. Ennek így kell lennie. Közbevetésemre, hogy esetleg a tülekedés a jegyekért részben ennek tudható be, rögtön helyesel: ? Így van. Lehet, hogy több száz ember azért jött el, hogy megnézze, mit bohóckodik itt az Alföldi Robi meg a Stohl Bandi (a Makrancos Kata férfi főszereplője ? B. K. G.), de Shakespeare-t láttak. És lehet, hogy enélkül sose mentek volna el egy Shakespeare-darabra.
Ha már a darabról beszélünk: hamisítatlan shakespeare-i színházat láttunk Gyulán, meg is mondom neki, hogy én így képzeltem el a Globe Színházat. Ennek örül. ? Ez nagyon jó, mert én olyan színházat szeretnék, amilyen az volt: fönt ül a királynő, lent a pórnép, és mindenki jól érzi magát. Mindenki annyit ért ki a darabból, amennyit akar, nincs sznobság, meg a magas értékek védelme; ehhez nem kell ilyen-olyan végzettség, meg nagy elméletek, a publikum jól szórakozik. Én nagyon szeretnék populáris színházat. Nem hiszek az olyan színházban, amit nem néznek.
Ízlelgetem az utolsó mondatot, közben próbálom megfogalmazni, mit érzek. ? Nemrég Bozsik Yvette járt itt Békéscsabán a János vitézzel, és bár teljesen más volt a produkció, mégis hasonló élményt hagyott bennem... ? Nem kell magyarázgatnom, Alföldi Róbert rögtön tudja, miről beszélek. ? Igen, annyiban feltétlenül rokon, hogy Yvette is teljesen szabadon bánik az anyaggal. Nála sincsenek gátak, értelmetlen szabályok, ilyen-olyan kötöttségek. Abszolút szabad.
A Makrancos Kata Petruchiójáról már az első részben lehetett érezni, hogy a bőrnadrágos-hajpántos-motoros fiúról Alföldi Róbertnek a végén lesz egy különvéleménye. ? Nem a fiúról van különvéleményem ? mondja, és beszélgetésünk során most először tűnik el arcáról a kedves mosoly ?, hanem arról, ha valakit be akarnak törni, ha meg akarják fosztani a személyiségétől, ha nem engedik szabadnak lenni.
Sokadszor mondja ezt a szót.
? Ennyire fontos a szabadság?
? A legfontosabb.
? Manapság kevesen gondolják ezt így...
? A szabadság luxus. Azt mondom, amit gondolok, és azt teszem, amit jónak látok, és közben nem érdekel, hogy erről ki mit mond, milyen előnyök vagy hátrányok következhetnek belőle. Ezért mondom: luxus. Én most megengedhetem magamnak ezt a luxust, de ez nem jelenti azt, hogy két év múlva is így lesz. Nem tudom.
Ha már a szabadságnál tartunk, nem állom meg, hogy rá ne térjek a Nemzeti Színház ügyére. Mint köztudott, Alföldit felkérték a díszelőadáson Lucifer szerepére, s ő el is vállalta, ezzel némi ellenérzést keltve azokban, akik legszívesebben bojkottálnák az új Nemzetit. ? El fogom játszani Lucifert ? mondja ?, aláírtuk a szerződést. Egyébként a szakmában nincs igazán ilyen probléma, nekem egyetlen kollégám nem mondta, hogy ?ugyan, miért vállaltad el??. Amúgy meg teljesen érthető és jogos a Nemzeti körüli felháborodás, úgy gondolom, demokráciában nem így kell ezeket az ügyeket intézni. Másrészt viszont, ha majd felmegy a függöny, akkor ott színház lesz. Ha nem, akkor én nagyon szomorú leszek, azt nem szeretném megérni, hogy bizonyos színházakba csak bizonyos párttagsági könyvvel a zsebükben járjanak az emberek.
Végezetül a sztár-effektusról kérdezem, hiszen Magyarországon nem egy üstököst láttunk már felbukkanni, ügyeletes zseniket, akik egyik főszerepet a másik után kapták, aztán egyszer csak eltűntek.
? Nem fél ettől?
? Nem, mert én ezzel nem foglalkozom. Végzem a munkámat, mert nekem ez a munkám, és nem foglalkozom ilyen sztár-kérdésekkel. Azoknál, akikről beszélt, mindegyiknél észre lehetett venni, hogy egy idő után elhanyagolták a munkájukat, és többet foglalkoztak azzal, hogy ők mekkora sztárok. Ez engem nem érdekel.
Őszintén beszél. Amikor kiejtettem a számon azt a szót, hogy művész, kis kelletlen-kérő mosollyal mondta: ? Én nem vagyok művész. Abban van valami kizáró jellegű, mintha én másmilyen lennék ettől, mint mások. Jó, itt majd este csinálunk valamit, ami esetleg művészet, de ... Én nem azért vagyok ilyen, mert ezt csinálom, hanem azért csinálom épp ezt, mert ilyen vagyok, amilyen.
| | |
|
| |
| |
