Ma 75 éves Kányádi Sándor
Dátum: 2004. május 10, hétfő Téma: Kitekintő_aaa
A romániai magyar irodalom középnemzedékének sajátos nyelvű és sok változáson, küzdelmen csiszolódott, érlelődött alakja Kányádi Sándor. Költő, esszéíró, műfordító. 1929. május 1o-én született Nagygalambfalván (Porumbenii Mari - Hargita megye, Románia), gazdálkodó családban. Édesanyját 11 éves korában elveszítette. 1941 és 1950 között Székelyudvarhelyen végezte középiskolai tanulmányait.
Első versei 1950-ben jelentek meg. Kolozsváron szerzett tanári diplomát, majd lapszerkesztőként dolgozott; 1955-től publikál versesköteteket, köztük számos gyermekverset. 1960-tól nyugdíjazásáig a Napsugár című gyermeklapnál dolgozott.
1970-ben Fától fáig című válogatott kötetére írószövetségi díjat kapott. 1971-ben mutatták be Ünnepek háza című drámai játékát. 1979-ben Fekete-piros versek címmel Budapesten jelent meg gyűjteményes kötete. 1993-ban Kossuth-díjat kapott. Legutóbbi kötetei: Valaki jár a fák hegyén (Magyar Könyvklub, 1997). Csipkebokor az alkonyatban (gyűjt. műfordítások) Magyar Könyvklub, 1999. Felemás őszi versek (versek) Jelenkor, 2002.
Költészetéről röviden:
Az 1950-es évek elején induló költő a nagy társadalmi átalakulások lelkes szószólója. Felhőtlen optimizmus, derűlátás, lendület jellemzi, valamint hittel teljes meggyőződés. Majd az 50-es évek derekától megkezdődik az eszmélkedés, a környező világ józan szemlélése. A 60-as évek közepétől igen sokrétűvé válik. Hangja rezignált. A személyesség egyre áradóbb. Világlátása egyre disszonánsabb, zaklatottabb. A 60-as évek végén egyszerűsödési folyamat figyelhető meg Kányádi költészetében. Nem a kezdeti rigmusokhoz tér vissza, hanem elveti a már fölöslegesnek érzett költői kellékeket.
Az Utunk szerkesztőségi díja a Függőleges lovak kötetre 1968. A Román Írószövetség Országos Költészeti Díja 1970. Kossuth-díj 1993.
Versek
Fától fáig
Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban fától fáig lopja magát a gyermek Én istenem csak vissza ne csak ne gyalog kellene csak le ne menjen a nap a tisztásról legalább a csengettyűt hallanám
Meg-megtorpan futásra készen kis szíve mint a mókus szökne bújna borzongó nyárfalevelek közé de hol vannak már a nyárfák hűtlenül ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi fillérnyi tisztáson Visszafelé majd sörényébe markolok Vágtába jövök csak addig a vastag bükkig ha még az innen számított ötödik fáig
Őznek rókának farkasnak lenni bokornak ágnak avarnak lenni madárfészeknek lenni madártojásnak lenni nyárfalevélnek lenni kakukkhangnak lenni csak lovait kereső kisfiúnak ne lenni
Még két fáig három fáig Hallom Nem hallom Hallom Ha eljutok addig a gyertyánig katona leszek hajóskapitány leszek fölfedezem Amerikát Amerika is elveszhet de én megtalálom
Sörényébe markolok Még egy Még három Próféta leszek betegeket gyógyítok Jézus leszek föltámasztom édesanyámat Tovább tovább most már hallom "Áprilisnak bolondja fölmászott a toronyba megkérdezte hány óra Fél tizenkettő Fölmászott a toronyba"
Most nem hallom biztos állnak jóllaktak már bóbiskolnak Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket hogy a farkas Sírni kéne énekelni éjnek lenni nem is lenni csak ne kéne beljebb menni
Jól eljöttem Hol a tisztás Még csak öt fát megyek s akkor "Ördögborda ördögborda mézes lett a mackó orra"
Szól a csengő most is hallom Jól eljöttem Hol a tisztás Innen még visszatalálok Morzsát hintek gallyat török nevemet a fába vésem
Szól a csengő most is hallom folyton hallom hallom régen Hallottam az anyaméhben
Megvár a nap meg a nyárfák Róka-alkony farkas-éj haladj tovább fától fáig biztasd magad kislegény
Rég nem hallod mégis hallod Hold világol a tisztáson Már a hold is lemenőbe Morzsáid felcsipegették gallyaid a fák kinőtték
Neved heges hieroglif Száraz ágon csüng a csengő lovad farkas tépte széjjel Dzsungel már az erdő Anyatej Hangyatej Tovább tovább fától fáig "Mézes lett a mackó orra rá is szálltak a legyek"
Elszisszent az út alólad Nyárfák félelme ülepült homlokod pólusaira De csak tovább fától fáig Nincs az a film az a magnó vissza ez már nem játszható
Kínálkozó ágak hurkot himbáló filozófusok "C'est la vérité monsieur" "Die letzte Lösung mein Herr" "Fél tizenkettő bolond mind a kettő"
Tovább tovább fától fáig magad lopva botladozva Anyatej Hangyatej Ecet
1968
Egyszer majd szép lesz minden
Egyszer majd szép lesz minden, a telet s az őszi félelmet, hidd el, szerelmünk levetkőzi.
Úgy állunk majd a fényben, mint a virágzó ágak, büszkén viseljük szégyen nélküli koronánkat.
Sötétben sem kell félnünk, útjaink beragyogja hajdani szenvedésünk virrasztó teleholdja.
Fekete-piros
"leíró költemény, melyet szereztem a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota közti járdaszigetről az ezerkilencszáz- hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök és vasárnap délutánonként."
Fekete-piros csütörtök és vasárnap délután - amikor kimenős a lány -, fekete-piros fekete táncot jár a járda szöglete.
Akár a kéz, ha ökölbe kékül. Zeneszó, énekszó nélkül. Egy pár lány, két pár lány fekete-piros fekete táncot jár.
Kolozsvári telefonház, száz az ablak, egyen sincs rács, ki-bejár a világ rajta, de azt senki sem láthatja.
Egy pár lány, két pár lány fekete-piros fekete táncot jár. A magnó surrog így, amikor hangtalan másol.
Sír a csizma, sír a szédítő tánctól: tatár öröm, magyar bánat, megszöktették a rózsámat. Ha megnyerte, hadd vigye! Fekete-piros, fekete táncot jár a járda szöglete.
Mintha tutajon, billegőn, járnák süllyedő háztetőn, alámerülő szigeten, úszó koporsófödelen.
Fejük fölött neon-ág, csupa világ a világ! Ecet ég a lámpában, ecet ég a lám-pá-ban.
Anyám, anyám, édesanyám, gondot mért nem viselsz reám.
Föl-föllobban egy-egy dallam, - amit talán csak én a botfülű hallhatok, akiben kézzel-lábbal mutogatnak a dallamok, - föl-föllobban egy-egy dallam, s mint a gyertya a huzatban kialszik. Szamos partján mandulafa virágzik; fekete-piros, fekete táncot jár a járda szöglete.
Körbe-körbe majd pörögve majd verődve le a földre föl az égre szembenézve sose félre: egy pár lány, két pár lány fekete-piros fekete táncot kár.
Honnan járják, honnan hozták, honnan e mozdulat-ország?
Szétlőtt várak piacáról, csűrföldjéről, még a sátor vagy a jurta tüze mellől, röptette föl a csípők, a csuklók, térdek katapultja?
Vagy régebbről, húszezerből? Még a nyelv előtti ködből teremti újra - az ösztön? Akár a szemek mandula- metszését az anyaméh szent laboratóriuma?
Honnan járják, honnan hozták? Honnan e mozdulat-ország? S milyen titkos adó-vevők fogják, folyton sugározván, az egyazon vér és velő hullámhosszán?
Akár a kéz, ha ökölbe kékül. Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány fekete-piros-fekete táncot jár.
A magnó surrog így. S amit ha visszajátszol? Koporsó és Megváltó-jászol. 1972
írta: Lulu
|