November 1-jén és másodikán, de már az előtte lévő napokban is járjuk a temetőket, felkeressük meghalt szeretteink földi emlékhelyeit. Természetesen nemcsak ilyenkor emlékezünk, de ezekben a napokban biztos, hogy mindenki mond egy fohászt, imádkozik a túlvilágra elment családtagjai, barátai, szomszédai lelkiüdvéért. Virágot viszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk (sokan még otthon is), és a gyertya fényénél elmerengünk a közös emlékeken. Annak ellenére, hogy mindnyájan tudjuk, hogy az élet velejárója az elmúlás, mégis fáj ezt elfogadni, és ez az a fájdalom, amely mindenki szívében ott él, és nem halványul el sohasem, annak ellenére, hogy az élet megy tovább.
Mácz István: Temetés
Búcsúzol valakitől. Halott. A tisztelet hozott a sírja mellé, a szeretet? Talán mindkettő. Halott. Tudod. Ám érzed: élőbb, mint amikor élt. Benned. Míg élt, közel volt és távol. Most már szüntelen veled. Érzed a temetésen, kilépett ő térből, időből. Ezentúl egyszerűen van. Nem változik. Magadban hordod halottad.
Siratod? Őt? Magad? Végső soron te maradtál szegényebb. Ő hiányzik? Vagy csupán az, amit jelentett? Mit érzel? Túl kell élned minden halált. A magadét is túléled.
Te még élsz.
A temetés nem mindennapi esemény. Halottaink azonban az élőknél elevenebbek bennünk. Egy mozdulat, egy hangsúly, egy kötődés valamely helyhez. Érzed, tovább él. Aztán elfog a kétség.
Csak benned?
Temetés. Koszorúk. Virágok. Megszakadt kapcsolat. Ám te élsz. A megszakadt kapcsolat száz új után kiált. Ne tagadd. Az élet a gyászban is több, mint a halál. Halál. Élet. Megmondta már valaki, mi a kettő? És ha egy csupán?
Hogy ő lenne a koporsóban, akit szerettél? Legkevésbé hiszed. A teste. Nem ő maga.
A sír nem börtön. Emlékhely csupán. Őrzőhelye a csontoknak. A pornak. De a csont, a hamu, a por nem ő, mert ő valaki volt. Itt csak a valami maradt meg belőle.
Állsz. Nézed a sírgödröt. Repedés a mindenségben. Nem zárt gödör, hanem inkább hasadék, melyen át a halálon túlra látok. Nekem kétségek közötti remény. A remény pedig az öröm hajnala. Itt hasad rám a temetésen.
Sírsz? Letörli arcodról a könnyeket a kétségek közötti remény s benne, mint a hajnalban kelő Nap, az öröm.
