A ’80-as évek közepén Európa legjobb sci-fi írójának választott Nemere Istvánnak a költő Veress Miklóssal, valamint a riporter Vincze Attila Tamással közösen készített legújabb kötetét két ismert színésznő, Für Anikó és Gubás Gabi illusztrálta – tudatta az OBJEKTÍV Hírügynökség.

A mű több szempontból is unikum, de hogy mik ezek a szempontok, erről inkább meséljenek maguk a szerzők:

„Minden könyv egy újabb kihívás, egyik sem hasonlíthat a többihez. Ám megesik, hogy már a keletkezése körülményei sem mindennaposak.

Itt például a mű egy „provokáció” következménye. Jött egy fiatalember, hozott két oldalnyi szöveget és azt mondta a költőnek: írjon róla verset! Nekem meg azt: tudna erről egy hosszabb elbeszélést alkotni? Mivel az eszem csaknem, ötven éve forog akörül, mi van és mi lehet az Űrben, múlt-jelen-jövő félelmetes kavarodásában, tudósok és tudások lélegzetelállító birodalmában – hát megírtam, hányféle értelem létezhet a Mindenségben. Ahol a földi lények porszemek csupán – de porszemek a már-már isteni hatalmat gyakorló Idegenek is. Mindenki fölött van egy nagyobb tudású, nagyobb hatalmú lénycsoport – de hol lehet a sor vége, ki ülhet a csúcson?” – írja Nemere István.

Előszó

"A lehetséges határait csak úgy fürkészhetjük ki, ha megpróbálunk behatolni a lehetetlen birodalmába." – írja Arthur C. Clarke.

Vincze Attila Tamás e szavakkal ajánlja a kötetet: „Akkoriban csillagásznak készültem. Ez közvetlenül azután volt, hogy teherautósofőrnek. Az utóbbi mellett egyetlen, ám megdönthetetlennek látszó érv szólt: bármikor, bárhova fuvarozhatnám teherautómmal a szívemnek oly kedves nőt, aki természetesen az ovi legszebb kislánya volt. A csillagászat meg azért tűnt vonzó pályának, mert kielégíthettem volna általa soha nem szűnő kíváncsiságomat a csillagok felé. Édesapám volt az, akit nyári éjszakákon, órákon át képes voltam folyamatos kérdéseimmel fárasztani a földöntúli dolgokkal kapcsolatban. Emlékszem, ezeknek sarkalatos pontja volt, hogy mik is azok a csillagok? A válasz, hogy ugyanolyan napok, mint a miénk, pusztán távolabb vannak, csak részben elégítette ki kíváncsiságomat.

Emlékszem arra is, hogy szerettem volna megtudni, mi az a végtelen. Az én nagyon okos (tényleg nagyon okos!), 10 év körüli nővérem volt az, aki igyekezett megértetni velem a megérthetetlent. Elmondta, hogy ez egy nagyon bonyolult kérdés, és igazándiból senki sem érti. Talán nem is kell mondanom, hogy ezzel a válasszal sem voltam maradéktalanul elégedett, de gondoltam, ha felnőtt leszek, megértem majd.

Aztán múlt az idő, és én sem csillagász, sem teherautósofőr nem lettem. Ezután, talán az sem meglepő, hogy a végtelent sem sikerült megértenem. Találkoztam viszont egy gondolattal olvasmányaim során, ami e kérdéssel kapcsolatban nagyon megragadott. Lényege az volt, hogy az örökkévalóság, a végtelen minőségileg különbözik mindentől mi véges. Legfőbb jellemzője pedig az, hogy bármi megtörténhet benne, aminek akár csak minimális esélye is van. Sőt, meg is történik. Például, ha egy betanított majmot leültetünk egy írógép elé, és végtelen időt adunk neki, hogy ütögesse a billentyűket, akkor előbb vagy utóbb - a végtelenben valamikor - meg fogja írni Shakespeare Rómeó és Júliáját. Azt hiszem, e gondolat által egy kicsit közelebb jutottam a végtelen megértéséhez. Érezni meg akkor éreztem meg belőle valamit, amikor egy gyönyörű szőke lánynak, a varázslatosan szép kék szemeiben veszhettem el. A lényeg talán annyi, hogy felnőttem, és rá kellett eszmélnem: igazándiból nem tudok sokkal többet a világegyetemről, mint tudtam 5-6 évesen. Vagy ha tudni tudok is, érteni semmiképpen sem értem jobban a dolgokat. Talán csak több dolog van, amit nem értek. Pedig munkámnak köszönhetően azon szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kiváló tudósok nézeteit hallhattam a világról és a tudományról, így például Teller Edéét, Czeizel Endréét, vagy éppen a Nobel-díjas Oláh Györgyét. És könyveik útján olyan talentumok segítségével élhettem, mint amilyen Stephen Hawking, Arthur C. Clarke, Isaac Asimov, vagy éppen Albert Einstein…

Játszani viszont továbbra is szeretek.

És mint szinte minden az életben, ez a kötet is csupán egy játéknak indult. És mint talán minden, aminek egy fikarcnyi értelme is van, ahogyan múlt az idő, ez a kötet is egy kicsit komoly dologgá vált. Az előzményekhez tartozik, hogy több éves barátság fűzött két tehetséges színésznőhöz, Gubás Gabihoz és Für Anikóhoz, akikről tudtam, hogy a képzőművészethez is konyítanak. Az utóbbi másfél évben pedig kedves ismerősömmé vált a kiváló író, Nemere István, és hasonlóan kiváló majdnem-pályatársa, a költő, Veress Miklós is.

Én pedig még tavalyelőtt nyáron írtam egy szösszenetet. Az egész csupán egy ötlet volt. Nemere István írásomat elsőre novellának nevezte, ami bár nem igaz, hiúságomat mégis igen pozitívan érintette. Ennél kevésbé felemelő volt Veress Miklós megállapítása: „A sci-fije szögletes, nagyon szögletes.” Ez azonban közelebb állt a valósághoz, mint írótársa megjegyzése. Ámbár, remélem, nem sci-fit írtam. Nem annak szántam ugyanis. Egyszerűen csak volt egy ötletem. Ezt vetettem papírra. Aztán megkértem Nemere Istvánt és Veress Miklóst, hogy ha úgy gondolják, hogy alapnak megteszi irományom, akkor egyikük fogalmazzon belőle valamit prózában, másikuk meg öntse lírai formába. Megtették. Ahogyan két színésznő barátom meg elvállalta, hogy felkérésemre rajzaikkal illusztrálják az írásokat. Mindannyian megtiszteltetésnek érezték, hogy a többiekkel dolgozhatnak, én meg megtiszteltetésnek éreztem, hogy velük dolgozhatok. Érdekes kérés volt társaim részéről, hogy a két író nem akarta sajátja megírása előtt látni a másik munkáját, ahogyan a rajzok elkészülte előtt a két színésznő sem volt kíváncsi egymás képeire. Érdekes volt, és érthető. Nem szerették volna, hogy a másik munkája befolyásolja sajátjukat.

Az ötletemből meg persze, nem sok maradt, amit különösebben nem is bántam, hiszen a Nemere-novella, és a Veress-vers által nagyon érdekes gondolatokkal lettem gazdagabb. Ugyanakkor egy dolog megmaradt az eredetiből. A lényeg. Az, hogy rólunk szól. Rólunk, emberekről. A fajról, mely szinte lelkiismeret-furdalás nélkül töröl el más fajokat a Föld színéről. A fajról, mely olykor barbárabban viselkedik, mint a legdurvább, legprimitívebb állat, olykor azonban gyönyörűbb, nemesebb gondolatokra, cselekedetekre képes, mint bárki más. Ilyenek vagyunk ugyanis, tele kétségekkel, átgondolatlan - rossz esetben átgondoltan téves – fontossági sorrendekkel, fényekkel, és árnyékokkal. Óriási érzelmi palettával, képzelőerővel, melyet olykor rosszra, olykor meg jóra használunk. Olyan lények vagyunk, akik néha isteneknek hiszik magukat, máskor meg a porszemnél is jelentéktelenebb senkiknek. És nem is csak hisszük magunkat ilyeneknek, hanem így is viselkedünk. Pedig egyszerűen csak emberek vagyunk. És hogy mi is, milyen is az az „ember”? Azt hiszem, igazán komolyan még sosem definiálták. Természetesen erre ez a könyv sem vállalkozik. Sőt, még csak hasonlóra sem. E kötet csupán szórakoztatva gondolkodtat el. Magunkról, minket.

Legalábbis, ha sikerült elérnem célomat, ha sikerült elérnünk célunkat. Bízom benne, hogy így van. Jó olvasást!

Veress Miklós rövid genezis-magyarázata így szól:

„Létünk szükségszerűségét – lehet – épp a véletlenek jelenthetik. Ezt példázza életemben az is, hogy egy fiatalember betoppant ötletével hozzám: meg tudnám-e írni versformában az emberiség zanzásított történetét, de úgy ám, ahogyan ezt földönkívüliek látták-látják valahonnét, netán egy másik galaxisból. Nem volt kötelező feladat, de éppen az volt az izgalom benne: a kihívás ugyanúgy, mint a bukás kockázata. Azaz: ugyanazok a lehetőségek, mint a Teremtésben. Ráadásul: ifjúságomnak egy igen jelentős korszakát éppen az akkor már olvasható sci-fi-irodalom határozta meg a klasszikus és modern költészet szerelmével párhuzamosan, nem is szólva az egzisztencializmus nagyjainak tanulmányozásáról. Túl már H. G. Wellsen vagy Alekszej Tolsztoj Aelitáján, Bradbury-től Asimovig olyan új világképzet tárult elénk, amely a hatvanas-hetvenes években valamiféle gyógyszerként használt narkotikum is volt a szellem itthoni megfélemlítésének és megnyomorításának korszakában – ellenszer tehát.

Ugyanebben az időben jelenhetett meg végre számos olyan tudományos könyv is, mely már nem a szovjet kozmológia vagy biológia szemszögéből láttatta velünk a világot és magunkat. Észrevehettük, hogy milyen hasonlóság van a Mindenség spirális szerkezetei és a DNS alakzata között.

Leginkább azonban az a Nagy László fordításkötetében is föllelhető, Sheri S. Eberhart néven publikált groteszk idéződött fel bennem, mikor a mosdósi tüdőkórházban papírra vetettem az első sorokat. A Földöntúli trialógus így kezdődik:

Három lény, Mars-por-bóbiták

ülnek – az első ős nyivák,

dib-dáb sípos a második,

Mars-árok-daluk hallatik,

csillagot néz a harmadik,

por lep egy trombitát.

Sípját a sípos leteszi

a harmadik rihít neki

(mert fél): figyeld a lobogó

fátylas bolygót, ott pirinyó

folt bár a lét, de szőr, haj, szó,

én ebben mergeli.

A Marsbéli vita – mert más létről tudni sem szabad a nagy tudósok szerint – azzal végződik, hogy a megfigyelt planétán “szétszakad a pára fátyol, s tűz virúl, máglyák csatáznak…”, és glóbusnak “izikje sem marad”.

A porban hajlongnak tovább,

egy ős-dal dib-dáb taktusát

síp-sápolja a sípoló,

nyögi a kötetlen trohó,

hallgat a csillag-bámuló,

por lep egy trombitát.

Ezért mottója alkotásomnak az utolsó sor: “…por lep egy trombitát”.

Azt is tudtam azonban, amikor a fölkérést elfogadtam, hogy ma már, amikor túl vagyunk a Csillagok háborújának nagy korszakán is – egy ilyen mű létrehozásához bizonyos távolságtartás szükségeltetik. Ezért gondoltam arra, hogy – éppen eddigi sci-fi-s olvasmányaimat is zanzásítva – klasszikus formákat fölhasználva teremtek olyasvalamit, amivel eddig nem is próbálkoztam. Ez egy olyan oratórikus, lényegében valami belső zenére is épülő szerkezet, amelyben éppúgy vannak utalások a klasszikus görög tragédiák karszólamaira, mint Az ember tragédiájára vagy Nietzsche halhatatlan Zarathustrájára. Ahogy pedig hajdani költeményekben (vitaversekben) felesel a Jó és a Rossz, úgy pörlekedik egymással AlfAGY és OmegAGY. Azaz: ugyanúgy ellenpontozzák egymást, mint maga a komoly költői munka és blődli lehetősége, hiszen egyetlen alkotó (olvasó) sem veheti komolyan, hogy ebbe a terjedelembe sűrítse a Genezis és az emberiség történetét, mint tanmesét. Ez éppoly képtelenség, mint az a kitaláció, hogy túlfejlődött, önmagát reprodukálni képtelen, ám halhatatlan civilizáció figyel csillagtávolból minket, akik (miközben, fejletlenebb eszközökkel, de mégiscsak) kutatjuk az élet lehetőségeit a világűrben, lassanként önpusztítóvá válunk.

Ez az opusz annak a reménynek jegyében született, hogy a lét ne önmaga gyilkosa legyen, a lét spirálja ne a halálé. Műfaja ezért a “kozmoratórium”, melyben ott a kozmosz, az oratórium, de kisejthető belőle a moratórium szó is. Hogy haladékot kaphatunk!”

Utószó helyett

Sorsunk a nő

„Látni, amit mindenki lát, és gondolni, amit még senki sem gondolt.”- vallotta Szent-Györgyi Albert.

„Ha a könyvírást hivatásul választó ember megfogadja Márai Sándor szavait, aki szerint egy írónak talán még az írásnál is fontosabb kötelessége az olvasás, akkor az évek során minden bizonnyal rengeteg jelentős XX. századi író, filozófus és történész munkáival, gondolataival találkozik. Ezek után pedig nem tudja nem észrevenni azt a két következtetést, amely egyfajta metszéspontot jelent közöttük, mégpedig hogy:

1. Az ember nem tanul.

2. Az emberiség ki fog pusztulni. (Optimistább változat szerint megmaradunk, csak éppen olyan állapotban és körülmények közt, hogy ezt a tényt inkább látjuk majd szerencsétlenségnek, mintsem szerencsének.)

Természetemnél fogva, valamint annak alapján, amennyit eddig megismertem az emberiségből, az emberi természetről, értelemszerűen magam is hasonlóképpen vélekedem.

Ugyanakkor van valami, egy folyamat, amely nem túl látványos, és elég új is ahhoz, hogy az ember hajlamos legyen nem kellő figyelmet szentelni neki, ezáltal pedig jövőnk előre vetítésekor nem elégséges mértékben számolni vele. Márpedig ez a folyamat reményt ad, sőt, talán többet is: maga a túlélés. Nem másról van szó, mint arról a tényről, hogy a férfiak immár betöltötték történelmi küldetésüket az emberiség jövőformálásában, és most a nők következnek. Az elmúlt száz esztendőben a nők egyre gyorsuló tempóval jutnak mind nagyobb szerephez a gazdaságban, a politikában, a kultúrában, tehát a vezetés, az irányítás, a vélemény- és ízlésalakítás terén. Márpedig ennek a folyamatnak következményei is vannak és lesznek. Ezek a következmények pedig távolról sem merülnek ki abban, hogy manapság például kellemesebb látvány megnézni egy parlamenti vitanapot, mint amilyen az egykor volt, vagy hogy üzleti partnerünket egy hangulatos étteremben elfogyasztott gyertyafényes vacsora mellett próbálhatjuk befolyásolni döntésében. Megkockáztatom, a következmények olyannyira messzire mutatnak, hogy az emberiség számára ez jelentheti a korábban be nem kalkulált mentőövet. A férfi-dominancia kellett a gyors fejlődéshez, s úgy általában mindahhoz, amihez erőre, határozottságra, és akaratra volt csupán szükség. A jövő kulcsa azonban a fenntartható fejlődés. Nem kérdéses, hogy jelenünkben az emberiség legnagyobb ellensége önmaga. A legnagyobb veszély pedig az, hogy tudásunkkal, technikánkkal nem kellően bánunk, esztelenül kipusztítjuk általa önmagunkat. Most a cél az, hogy értékeinkkel megfelelően gazdálkodjunk, fejlődésünk inkább legyen biztonságos és lassú, semmint gyors ám veszélyes. Ezt a feladatot pedig a nőkre szabták. Rájuk, akikre az elmúlt évezredekben általában azt a szerepet osztották, hogy a férfiak háborúiba bevonultatott férjeiket és fiaikat kesztyűkkel és sálakkal lássák el azon célból, hogy legalább meg ne fázzanak, ha már gyilkolniuk kell, miközben lemészároltatnak. Tehát most a nők jönnek, az asszonyok, akiknek érettebb a felelősségtudatuk, emocionálisan érzékenyebbek (magyarán: emberségesebb emberek). És akik köztudottan nem csupán a szebbik, de az okosabb nemet is jelentik egyben. Legalábbis az emberiség megmaradása szempontjából fontosabb kérdésekben feltétlenül ők a bölcsebbek. Természetesen nekünk is lesz dolgunk. Mint egy jó párosban: továbbra is mi taníthatjuk meg gyermekeinket kerékpározni, és mi leszünk azok is, akik elmagyarázzuk nekik azt, hogy az úttesten határozottan kell átkelni. De mostantól a nőknek joguk és kötelességük felhívni gyermekeik figyelmét olyan alapvető dolgokra, amilyenekre egyszerűen nem jár a férfiagy. A férfi is tudja, hogy átkelés előtt körül kell nézni, hogy a fék használatának megtanítása fontos, és hogy még ezernyi veszélyre kell figyelmeztetnie utódját. De más a kiindulópontja, így valamit mindig elfelejt. A férfi számára ugyanis alap, hogy a gyereknek mielőbb meg kell tanulnia kerékpározni, és csak ezután kezd el gondolkodni a biztonsági kérdéseken. Ezzel ellentétben a nő szemében nem egyértelmű, hogy kicsinyének annyira fontos az a kerékpározás. Ő az, aki szerint inkább később tanuljon meg a gyerek biciklizni mintsem, hogy kockázatot vállaljon általa. Ezért megnyugtató hát a tudat, hogy a jövőben egyre inkább a nők fogják megmondani, hogy mikor és milyen előzetes óvintézkedések mellett mehet le a gyermek kerékpározni. Ez utóbbi az újdonság, és nagyon úgy gondolom, hogy ezen fordulnak meg a dolgaink. Eddig mi, férfiak rajzoltuk a történelmet. És valljuk meg őszintén, nem túl szép kép sikeredett. Az igyekezettel persze nem volt baj. De a képességeink hagytak maguk után kívánnivalót. Mentségünkre szóljon, hogy legalább kép lett és hogy egyelőre még megvagyunk, bár az is tény, hogy már csak a szakadék szélén billegve. Nemsokára azonban merőben új lesz a helyzet: a nők írják majd mesénket. Következésképpen bizonytalanná válik történetünk vége. Ez pedig most azon ritka helyzetek egyike, amikor a bizonytalanság jó, vagy legalábbis jobb, mint az eddigi bizonyosság” – írja Vincze Attila Tamás.

A kötetet szerkesztette Vincze Attila Tamás, illusztráció: Gubás Gabi és Für Anikó, a szerzők portréit készítette: Szabó Anikó (Szaan), a borítót tervezte és kivitelezte: Sebestyén Zoltán (Mucius). Korrektor: Báló Ottília. Kiadta: aTeleki Sámuel Kulturális Egyesület.

Hírforrás: OBJEKTÍV Hírügynökség 2005. február 25.

Gy. Mészáros Ágnes