CSABANET - Békés Megye Kulturális Portálja - ARCHÍVUM

dráma - 111 perc

A film két esendő ember története. Mire képesek egyedül? És együtt? Tudnak-e újrakezdeni? Megtanulni szeretni, bízni, megbocsátani? Elfogadni egy olyan kapcsolatot, amely tragédiáknak köszönhetően fogant? A Szörnyek keringője szívbemarkoló, életszagú történet, amelynek csak látszólag fő kérdése a rasszizmus, valójában inkább azzal szembesít, hová vezet a magány és a szeretetlenség.

Marc Forster második játékfilmjét különös áhítattal várjuk már egy ideje. Besöpört egy Golden Globe-jelölést tavaly, egy forgatókönyvírói Oscar-jelölést idén, Halle Berry kapott érte egy Oscar- és egy Ezüst Medve-díjat, a szakma pedig egyszerűen csak az év egyik legfigyelemreméltóbb filmjeként emlegeti. Kétségtelen: nem egy könnyedén feledhető, tinglitangli vígjátékkal van dolgunk.

Már a cím is komorságot áraszt. A kifejezés Angliából származik, ahol szörnyek keringőjének hívták hajdanán a halálra ítéltek utolsó éjszakáján tartott partit. A film eseményei alapvetően két ember körül bonyolódnak. Egyikük Hank Grotowski (Billy Bob Thornton) fegyőr – ennek megfelelően szigorú, következetes, látszólag érzéketlen ember. Családi örökség ez náluk: rasszista apja (Peter Boyle) valaha ugyanezt a szakmát űzte. Fiát, Sonnyt (Heath Ledger) szintén szeretné az ígéretes újoncok között látni, a srác azonban kezelhetetlen defekttel küzd: érzelmei vannak. Nem bírja feldolgozni például, hogy az általa felügyelt színes bőrű, rendőrgyilkos rab Lawrence Musgrove (Sean Combs) tizenegy évig raboskodik, egyik nap még az ő portréját rajzolja, másnap pedig a villamosszékbe kell kísérnie. A fegyencnek van egy kisfia, Tyrell (Coronji Calhoun), aki bálványozza apját, gyermeki ragaszkodással tűr el minden bántást anyjától, Leticiától (Halle Berry), közben bánatában halálra eszi magát. Anyja – az események másik főszereplője – nem is sejti, hogy férje halála után egy újabb tragédia kell ahhoz, hogy közönyéből felrázza. Szép lassan csak ketten maradnak a porondon: egy kétségbeesett, magányos, eladósodott színes bőrű nő és egy kétségbeesett, magányos, biztos anyagi háttérrel bíró fehér férfi. Mindketten súlyos lelki terhekkel, a sorscsapások elviselhetőségének határán egyensúlyozva.

Persze az alkotók maximálisan kihasználták, amit Halle Berry testi adottságai engedtek. Berry és Thornton kétségbeesett első együttléte azonban korántsem romantikus szerelmi jelenet, sokkal inkább elkeseredett menekülés a pillanatnyi önfeledtségbe. Nyers, elementáris erejű aktus egy meggyötörten is minden porcikájában gyönyörű nő és egy zárkózott, vívódó férfi között. Az idő azonban nekik dolgozik. Hála az alkotóknak, a történet mégsem csúszik át semmiféle melodrámába. Hank és Leticia nem forrnak össze szenvedélyes csókban a tengerparton naplementénél a végefőcím előtt – a forgatókönyvírónak ennél jóval több valóságérzete volt, még ha az Oscar-jelölés hallatán az ember aggódni is kezdene.

Berryt leszámítva se a káprázatos látvány, se a túlbonyolított cselekmény nem vonja el figyelmünket a film során a lényegről: ez két esendő ember története. Mire képesek egyedül? És együtt? Tudnak-e újrakezdeni? Megtanulni szeretni, bízni, megbocsájtani? Elfogadni egy olyan kapcsolatot, amely tragédiáknak köszönhetően fogant? Alapvetően túl késő már mindehhez. Vagy mégsem?

A Szörnyek keringője szívbemarkoló, életszagú történet, amelynek csak látszólag fő kérdése a rasszizmus, valójában inkább azzal szembesít, hová vezet a magány és a szeretetlenség. Milyen kompromisszumokra hajlandó az ember, hogy jól érezze magát? Vagy csak egy picit is jobban?