A szerelem éneke DSIDA JENŐ (1907-1938)

?Rövid az életem: leírni is csak röviden lehet? ? írja 1929-ben Önéletrajzában Dsida Jenő, aki akkor -22 évesen- még nem tudhatta, hogy földi léte valóban nagyon rövid, mindössze 31 év lesz.

?Tizenöt és fél éves voltam, amikor első versem ?valami kis névnapi köszöntő- megjelent Benedek Elek nagyapó Cimborájában, s akkor kaptam az első honoráriumot. Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor. Azóta sok mindent láttam a világban, és becsületesen próbáltam írni magamról és arról a sok mindenről, amit láttam.?

Gyermekkorát, lelki alkatát, költészetét és egész életét meghatározta szervi szívbaja. Talán ennek köszönheti, hogy ?a szenvedést is megkóstoltam már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú?, s hogy lírájában ott bujkál ?kimondva és kimondatlanul- a halál gondolata.
?Talányos, kétszólamú alkotás a Dsida-vers? ?állapítja meg egyik tanulmányában Láng Gusztáv. Muzsika, könnyedség, derű, mosoly, játékosság, életöröm, szépség, harmónia, idill?sorakoznak a szavak versei olvasása közben. De megszólalnak a másik szólam hangjai is, hogy az önfeledt pillanatok varázsát nyomban kettétörjék: fájdalom, enyészet, tépelődés, magány, elmúlás.
A csodagyerek szárnypróbálgatásai után érettségi a szatmári Mihai Eminescu líceumban, majd jogi tanulmányok a kolozsvári Regele Ferdinand Tudományegyetemen, folyóirat-szerkesztés, újságírás, tevékeny irodalmi élet, műfordítás?
S a hatások: Petőfi, Heine, Reviczky, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Reményik Sándor, Mécs László. A hagyomány és a modern ötvözése, s az egész életét, költészetét átható vallásosság, istenhit. 1937-ben feleségül veszi Imbery Melindát, majd egy évet sem élhettek együtt, amikor 1938 júniusában ?gennyes szívbelhártya-lob?-ban meghalt Kolozsvárott.
Életében két kötete jelent meg: Leselkedő magány (1928); Nagycsütörtök (1933) és egy riportkönyve Magyar karaván Itálián keresztül (1933) címmel.
?Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és a jóság missziójában.?
Földi és égi érzésekről olvashatunk azokban a versekben, melyek szerelmi lírájának legszebb darabjai, s melyekben -mint minden Dsida-versben- a fény nyomában ott jár az árnyék is.

Dal az elmaradt vallomásról Úgy vágyna hozzád ezer puha szó, ezer csudaszó, színes, szomorú szerelemmel lázadó. Úgy beborítna, mint földet az ég, mint fénnyel az ég a remegő rózsát, mely lengve, lobogva ég. S meghal mind, mire kinyíló ajkamhoz ér, mosolygó ajkamhoz ér, csomóba alvad, mint fagyban a földön a vér. S megkopva lassan megyek egy hűs gödörig, megyek a sírgödörig s a vallomás is fakul és üszkösödik, csak mélyül a csend s őszibb lesz mind a vidék, november lesz a vidék s az egyetlen szép szerelemre késik a bizonyíték. ?Míg aztán én leszek fölötted a reggeli fény, fürtödön alkonyi fény, szó, ami néma és mégis költemény, minden magam leszek, emlék és friss levegő, szentség és tág levegő s az édesbús öröm, a testeden átremegő, házad fölött a csillag, mely álmaidban rezeg, csillog és szívedbe rezeg, szerelem, szerelem, karácsonyfádon gyertya leszek. Viharban dörgés, mely lángoló csodákra hív, háborgó csodákra hív s egy világnak zengi, mire kicsi volt s gyönge a szív. Karom a földre cikázik haragos villám gyanánt, csattanó villám gyanánt s lesújt körülötted mindenkit, aki bánt

Vallomás Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kivüled semmi sem érdekel. Kihülhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mint máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap. Tündéri éjben érkezel! Várlak reggel. Várlak délután. Este fehér zivatar rázza az ősfenyőket. Csillogó buckák zizegve rohannak. A szél hörögve lengeti hosszú hósörényét. Zúzmarás utakon át tündéri éjben érkezel kunyhóm elé, északifény leánya. Prémek vattáznak Bolyhosan, fehéren, szájad piros melegén pihék halódnak, zöldfényű csillag reszket hajadban s szánad előtt felhőt zihálnak a rénszarvasok.

Megbocsátod-é? Szél vagyok. Megbocsátod-é, hogy port hintettem égszínkék szemedbe? Nap vagyok. Megbocsátod-é, hogy leperzseltem hófehér karod? Ősz vagyok. Megbocsátod-é, hogy ingválladra tört levelet szórtam? Fű vagyok. Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat? Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben? Árny vagyok. Megbocsátod-é, hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Arany és kék szavakkal Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren,- ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, és Szerelmem, világ legszebb Virága.

Egy fecske átsuhan... Valami volt. Mint mikor megakad az óra s tovább ketyeg, egy szomorú angyal szivárványra mosolyog és újra pityereg. Szélűzött felhők közt kisüt a hold. Boldogságból torony emelkedik s már leomolt. Illanó illat villanó fény, káprázó szemnek ezerszínű folt. Egy búcsuzó fecske átsuhan házunk füstje fölött. Csak ennyi volt.