„Teller Ede neve e hazában sokáig az USA-beli „gonosz” héják szimbólumának számított. Így nem lepődtem meg, amikor 1980-ban az Amerikai Egyesült Államokban rendezett nemzetközi genetikai kongresszus kapcsán személyével a TV-képernyőjén találkoztam. Ekkor kezdte meg Ronald Reagen az elnökségért folytatott kampányát. Többször is láttam és hallottam, ahogy csillagháborús tervével a Szovjetunió megbuktatását ígérte. Az általa említett számokra már pontosan nem emlékszem, de hozzávetőleg a következőképpen érvelt: Az USA-ban a költségvetés kb. 10 %-át fordították akkor a fegyverkezésre, a Szovjetunióban ez az arány azonban 30 % körül volt. Reagen szerint a csillagháborús stratégia a fegyverkezésre fordított összegek megduplázódását tette szükségessé. Az USA ezt a 20 %-ot még valahogy meg tudta oldani, de a Szovjetunió a 60 %-os ráfordítást már nem. Hiszen már a 30 % is súlyos ellátási gondokat okozott a lakosság élelmezésében és más területeken. S ez a Teller Ede nevével fémjelzett csillagháborús koncepció bevált, a Szovjetunió összeomlása - Gorbacsov asszisztálása mellett – bekövetkezett. Így Teller Ede szerepe vitathatatlan a „kommunistának” nevezett gyarmatosító világhatalom megbuktatásában és közvetve, a közép-európai országok függetlenségének visszanyerésében.
A rendszerváltás után Teller Ede több alkalommal meglátogatta szülőhazáját. Két alkalommal hosszabb időre találkozhattam vele – jó barátjának, Marx Györgynek a segítségével. Mind két alkalommal nagy érdeklődést mutatott a genetika iránt. Nem tudott arról, hogy állatkisérletes adatok szerint a kis adagú sugárzás – az immunrendszer serkentése révén – javítja az életkilátásokat (pl. emiatt hosszabb lesz az élettartam). Agyának öregkori frissességét igazolta, ahogy másnapi, műegyetemi előadásába – az atomerőművek védelmében – ezeket az ismereteket beépítette. A másik beszélgetési témánk a rák volt, lenyűgözte szervezetünk csodálatosan sokszínű védekezése a nap mint nap ható rákkeltőkkel szemben. Különösen a p53-as szupergén a „genom őrangyala” érdekelte. E szupergén a rákos sejtek önpusztítását idézi elő az un. apoptozis, a programozott sejthalál révén. Teller Ede e jelenségben igazolni látta kedvenc magyar költőjének, Madách Imrének Az ember tragédiájában megfogalmazott sorait, miszerint az egyén feláldozhatja magát a közösségért. Teller Ede Madách e művéből hosszú részeket tudott kívülről és megható volt az ő hanghordozása mellett hallani az idézett sorokat.
Jellemző volt szellemes gondolkodására, hogy egyik beszélgetésünkkor megkérdezte, mi a kedvenc színem. Meglepődve válaszoltam, a kék, meg a szőke…Rendben van – mondta, mivel ő utálja a barnát-feketét, a vöröset és a zöldet. Hamar rájöttem, miért? A barna-fekete a fasizmust, a vörös a kommunizmust, míg a zöld a „zöldeket” jelképezi. Az első két színnel szembeni ellenérzése nem igénnyel magyarázatot, de Teller Ede a zöldeket sem szerette, mivel akadályozzák az atomenergia békés felhasználását. Szerinte ugyanis az energia nélkülözhetetlen és a hagyományos szénerőművek összehasonlíthatatlanul több környezeti kárt okoznak, mint a megfelelő szakértelemmel hasznosított atomenergia. Ezért is támogatta a paksi atomerőmű működését.
Egy találkozásunkkor tájékoztatott egyik lába elvesztésének történetéről: müncheni villamosbalesete után vált szükségessé az amputáció.
Beszéltem vele a tudósgéniuszok gyökereit kutató próbálkozásaimról is, amit elsősorban családfáik és a gyermekkorban őket érő hatások elemzése révén végzek. A Nobel-díjasok után a Nobel díjat nem kapó tudósgéniuszok következnének. E „csapatba” természetesen ő is beletartozott, amivel ő is egyetértett. Figyelmembe ajánlotta az életéről írt könyvet, de megígérte személyes segítségét is. Sajnos a családfájának megrajzolásához szükséges adatokat már csak leszármazottaitól remélhetem…
Végül érdemes még kitérni arra, hogy Tellet Ede miért nem kapott Nobel-díjat. A hidrogénbomba előállításáért - érthetően – nem ítélték neki e tudományos kitüntetést. Teller Ede azonban a fizikában is igen jelentős felfedezéseket tett, elég a Gamov-Teller kiválasztási szabályra vagy a Teller-Ulam konfigurációra utalni. Ugyanakkor Teller Ede az USA-ban is (különösen az Oppenheimer perben játszott szerepe miatt), és az egész világon a nukleáris fegyverkezési lobbi fő képviselőjének számított, ezért még a tudósok körében is elég népszerűtlen volt. Mindezek az érvek számomra azért jelentenek különös paradoxont, mivel Nobel Alfréd a dinamit és más tömegpusztító robbanóanyagok felfedezésével és gyártásával tett szert óriási gazdagságra. Így szerzett vagyona, illetve ennek kamatai szolgáltak a jelentős anyagi megbecsülést is jelentő Nobel-díj alapjául. S Nobel Alfréd is úgy gondolkodott, mint Teller Ede. A hírhedett fegyvergyárost is gyakorta érték támadások és ő azzal védekezett, hogy minél pusztítóbbak a fegyverek, a politikusok és a katonák annál inkább meggondolják majd a „háborúskodást”. Nobel Alfréd e hitvallását a Nobel béke-díj létrehozásával is aláhúzta. A díjalapítónak azonban nem váltak valóra reményei, amit az I. és II. világháború, meg töménytelen más harci esemény igazol. A Teller Ede által is képviselt „nukleáris elrettentés” azonban – úgy tűnik – érvényesült, hiszen a két világhatalom „megelégedett„ a hidegháborúval és 60 éve nincs világháború…
Teller Ede az USA-ba került magyar születésű nagy fizikusok, a „marslakók” utolsó mohikánja volt. Sohasem tagadta meg magyarságát és éppen ezért a rendszerváltás után , ha tehette, segítette szülőhazáját is” – írja az előszóban Czeizel Endre orvosgenetikus

„Az utóbbi években nagy népszerűségnek örvendenek a különböző kommunikációs, média és újságíró iskolák. Ez a jelenség részben talán az emberek szereplési és feltűnési vágyával magyarázható, de ugyanolyan fontos tényező lehet, és vonzóvá teheti ezt a pályát az a körülmény, hogy egy újságíró vagy televíziós szerkesztő-riporter munkája során gyakran találkozhat fontos emberekkel, ismert és irigyelt sztárokkal. Izgalmas, érdekes, színes világ, s nagyképűség lenne azt állítani, hogy mindez megszokássá válhat, és előbb-utóbb csak napi rutin lesz a munkavégzés. Egy riporter számára is vannak
átlagos hétköznapok, unalmas és rutinszerű feladatok, de vannak igazi, komoly kihívások, felejthetetlen riportok és riportalanyok, amikor az újságíró olyan rendkívüli, különleges és kiváló személyiséggel beszélgethet, mint például Teller Ede. A nemrég elhunyt, világhírű, magyar származású fizikus nevéhez több évtizedes munkássága során
az egész emberiség létét, jövőjét befolyásoló felfedezések kötődnek.
Idős kora ellenére szinte halála napjáig aktívan dolgozott, és én abban a szerencsében részesülhettem, hogy több alkalommal is beszélhettem vele.
Amikor 2003 júliusában felhívtam őt, hogy interjút kérjek tőle, szinte a torkomban dobogott a szívem. Vajon vállalja-e a beszélgetést? Vajon milyen lesz egy ilyen nagy tudású, sokat megélt, - s talán nem túlzás azt mondani „ zsenivel” beszélgetni, tudok-e majd elég jókat és értelmeseket kérdezni? És milyen állapotban lehet a nagy tudós
fizikailag és szellemileg? Hiszen az utóbbi időben már olyan hírek jártak Magyarországon, hogy Teller Edének nem mindig teljesen tiszta az elméje, és nem lehet vele hosszan beszélgetni.
És az interjú létrejött, az első, a második, és a harmadik alkalommal is. Akkor még nem is sejtettem, hogy az utolsó lehettem, aki még riportot készíthetett vele. Beszélgetéseink során egy rendkívüli, jó humorú, érdeklődő, tiszta elméjű embert ismerhettem meg, aki kitűnő magyarsággal, röviden de lényegre törően és érthetően válaszolt a feltett kérdésekre. Azt azért el kell ismernem, hogy riportalanyom nem volt éppen könnyű eset, türelmetlenül közbeszólt, ha úgy érezte, hogy „nem halad jó irányban” a beszélgetés, azaz nem találta elég érdekesnek vagy fontosnak a feltett kérdést. Mintha érezte volna, hogy kevés már a hátralévő ideje, és igyekezett volna azt minél hatékonyabban eltölteni és kihasználni.
Ez a kötet a Teller Edével készült beszélgetéseken alapul, s nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül íródott. Azt próbálja bemutatni, hogyan gondolkodott ő a világról, hogyan látta környezetét, tudóstársait, általában az embereket, a természetet, a feladatokat, a
tudományt, és sok más hasonló kérdést. Mivel az interjúk terjedelme értelemszerűen nem adhatott lehetőséget egy teljes életmű bemutatására és átbeszélésére, elkerülhetetlen volt, hogy a szóba hozott témákat más forrásból egészítsem ki. Ehhez elsősorban Teller Ede 2002-ben kiadott 600 oldalas önéletrajzi művét használtam fel, melyen 10 éven át dolgozott Teller, és ő maga ajánlotta fel vele készített anyagainkhoz háttérinformációként. Így remélhetőleg még teljesebb, még hitelesebb képet kaphat az olvasó Teller Edéről, egy különleges ember különleges gondolatairól – írja előszavában a szerző: Vincze Attila Tamás.

„Teller Ede nagy fizikus, és a huszadik század egyik meghatározó személyisége volt.
…Teller legalább annyival járult hozzá a világbéke megőrzéséhez, mint a szovjet hidrogénbomba kidolgozásáért elsődlegesen felelős személy, Andrej Szaharov, akinek a békéért tett erőfeszítéseit Nobel-díjjal jutalmazták. Teller Ede az amerikai
hidrogénbomba megalkotásáért felelt. Ezt a fegyvert szerencsére sosem kellett bevetni, mely inkább volt elriasztó, mint tömegpusztító eszköz. Teller Ede ezáltal jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a század második felében az emberiség nem pusztította el önmagát” – írja Teller Edéről Oláh György – Nobel-díjas kémikus –



Hírforrás: OBJEKTÍV Hírügynökség 2004. december 13.

Gy. Mészáros Ágnes