Költeményei rólunk, emberekről, a mi hibáinkról, kicsinyességeinkről szólnak. Ezeket az emberi tulajdonságokat bújtatta  állatbőrbe, rajzfilmfigurákba, s zseniális humorával, éleslátásával, bravúros verselési technikájával, szó- és rímjátékok ezreivel (ezért országszerte "Rímhányó"-nak hívták) érte el, hogy önfeledten tudjunk kacagni, szórakozni saját magunkon.

Művei, úgy gondolom világszerte egyedülállóak, kérdés, hogy le lehet – e fordítani munkáit úgy, hogy közben ne veszítsenek értékükből. Engedjetek meg egy kis egészséges nemzeti öntudatot: zseniális, egyedi nyelvből alkotott zseniális műveket egy hatalmas zseni. A választ sejthetitek.

Pályája:

-         Tanulmányait a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában végezte,

-         1951-ben lett a Magyar Rádió dramaturgja,

-         1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetője,

-         1960-1962 között a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetője,

-         1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgja.

Főbb munkái:

-         Több opera szövegkönyvének írója (Horusitzky Zoltán: Báthory Zsigmond (1960) és Ránki György: Muzsikus Péter (1963))

-         Fordítások (Gluck: Orfeusz, Rossini: Ory Grófja, Orff Az okos lány, és a Macskák c. musical)

-         Közkedvelt televíziós animációs filmek szövegírója (Mézga Aladár különös kalandjai; Kérem a következőt – „Dr. Bubó”, William Hanna és Joseph Barbara rajzfilmjei és a Flinstone-család verses szövegmagyarítása)

-         Gyerekkönyvek (Mese az egérfarkincájáról (verses mese, Bp., 1966); Tíz pici coca (versesképeskönyv, Bp., 1969); Mézga Aladár különleges kalandjai (fantasztikus r., Bp., 1974); Doktor Bubó (humoros, rajzos elbeszélésciklus, Ternovszky Béla rajzaival, Bp., 1979); Szamárfül (szatirikus versek, (p., 1983)).

1983-ban érdemes művész lett, mely elismerésnek nem örvendhetett sokáig, mert május 7-én meghalt.

Nagyobb tisztelettel nem adózhatunk iránta annál, mintha olvassuk a világon egyedülálló verseit, műveit. Legyen itt a tiszteletére néhány:

Romhányi József: Marhalevél

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából eképpen:

Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat ragadott csülköm,
hogy amit a marhanyelv elbôgni nem restell,
így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tôgyemet,
gondolatom egyre Ön körül ôgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelôkelôbb!
Midôn megláttam a legelô elôtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, hogy kéj oson
keresztül a rostélyoson.
Muú, hogy forrt a vér szívembe,
hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,
megrázza majd egész pörköltnekvalómat.
Ám míg Önrôl ábrándozom kérôdzve,
vad féltés öl a szívemig férkôzve,
és átjárja ó mind a kín,
velôscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
hisz Ön büszke tenyészállat,
csupa gôg,
mely után az egész tehéncsorda bôg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak.
Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,
s megszánja az Önért égô tehenet,
válaszoljon hamar rája.
Üdvözli Önt a marhája.

Im a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta elôtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...

A bűnbánó elefánt

Az elefánt elmélázva

a tópartra kocogott,

és nem vette észre lent a

fűben a kis pocokot.

Szerencsére agyon mégsem taposta,

csak az egyik lábikóját

egyengette laposra.

 - Ej, de bánt, ej, de bánt! -

sopánkodott az elefánt.

 - Hogy sajnállak, szegényke!

Büntetésül te most tízszer

ráhághatsz az enyémre!"

Sírfeliratok

Zebra:

Tévedés áldozata vagyok.

Az elefánt átkelt rajtam gyalog...

Seregély:

Elhunytam, mert ez idén

sörét nőtt a venyigén.

Szüretkor a puskák

rám szórták a mustját.

Hangya:

Kinek járandója csak egy apró morzsa,

ne kapjon fel veknit, mert ez lesz a sorsa.

Nerc:

Hogy lenyúztak, ó, én árva,

Elvittek az operába!

Lógott ott meg hód, nyest, menyét,

Ó, hogy utálom a zenét!

Gödény:

Ha volna sírkövem, megtudnád belőle,

azért nincs, mert azt is elittam előre.

Egy sáska a hadból:

Vajon én nyugszom itt, vagy egy másik sáska?

...Várnom kell az esti névsorolvasásra.

Vakondok:

Feltemettek. Azt se tudom, kicsodák.

Most felülről szagolom az ibolyát.

Cerkóf:

Azt hittem, a kókusz még éretlen.

Tévedtem.

Hülye tyúk:

Csábos voltam csitri jérce koromtól

Az érckakas rámugrott a toronyból.

Galamb:

Dörgedelmes intelmemből tanulj, hogyha tudsz:

Az ágyúcső égnek mered, mégsem galambdúc.

Lajhár:

Lustább voltam én, mint mások.

Pihegettem. De ez már sok!

Szarvashiba

Egy karvastag

agancsú szarvasnak

megtetszett egy feltűnő

szépségű ünő.

De mert széplélek volt, önemésztő alkat,

úgy gondolta, egyelőre hallgat,

s majd egyszer szép hosszan

elbőgi szerelmét egy hősi époszban.

Így nem a nyers erő, hanem a költészet

lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.

  Itt követte el a hibát.

  Írt szonettet, elégiát,

  s a lánykérést elódázta.

  Kínban égve, könnyben ázva

  nagy költővé érett.

De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.

A pék pókja

Az apróka

pók-apóka,

s a porhanyó

potrohú

pókanyó

a pékségben

a szennyezett

mennyezetre

nyálból való

máló

hálót

font, -

pont.

A kópé

póknép

pótlék-

hálókat eresztve

keresztbe

a pókasztal fölött,

hálóból ebédlőt kötött.

Félt a péppel pepecselő pék,

hogy odapök

a pók,

illetve a liszttel

hintett púpos pépre tisztel.

Ezért leseperte az apróka

pókpárt a padlóra.

Csattant a fapapucs -

Fuccs!

Így járt pórul a két pupák

pék

pók.

Pukk.

A teve fohásza

Monoton

üget a süppedő homokon

a sivatag lova,

a tétova teve

tova.

Hátán rezegve

mozog a

rozoga

kúp

alakú púp.

A helyzete nem szerencsés.

Apró, szemcsés

homokkal telve

a füle, a nyelve.

Sóvár szeme kutat

kutat.

Még öt-hat nap

kullog, baktat.

Az itató tava távol,

S oly rettentő messze meg az oázis.

Erre utal az alábbi fohász is:

  - Tevék ura!

  Te tevél tevévé engem eleve,

  teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.

  Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,

  de tévednél, vélvén,

  vén híved neved feledve

  elvetemedve

  vádol.

  Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,

  mivel levet - vert vederbe

  feltekerve - nem vedelve

  lett betelve

  a te tevéd szenvedelme.

  Te nevedbe

  legyen eme

  neveletlen tevetetem

  eltemetve!

S evezzevel ava teve

levelkévét kivilevelhevelteve.

Szamármese

  Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt

egy csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre.

  De bármilyen pörgeszőrű göndör csődör volt

Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri

csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc,

kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő

dőre öreg.

  Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit

és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő-

lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős

pörgeszőrű göndör csődöre.

  Szomszédságban élt a fösvény Szemere,

annak volt egy nőstény szamara.

  A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett

hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara

számára, ezért sok szemérmes szamárkönny

szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú

szamara szemére.

  Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön

ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri

csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál

szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet

szemerkélő szomorú szamara? Na mit csinált?

  Öszvért!