Filmajánló: FELHŐ A GANGESZ FELETT
Dátum: 2002. október 1, kedd
Téma: Mozi - Színház
dráma - 143 perc
Naturalizmussal szövetkező nyersrealizmus, a heroin generálta kínok mozgóképen lehetséges ábrázolásának minden eszközét felvonultató jelenetek két, egymásnak rendelt ember sorsát elbeszélő műben. Dettre Gábor új munkája egyszerre drogfilm és megváltástörténet.
Két egymást követő héten két magyar drogfilm (Kanyaron túl, Felhő a Gangesz felett) a honi premierek között – mindezt lehetne akár véletlennek is tartani, a körülmények különös egybeesésének látni, a forgalmazók egymással történő rivalizálása vagy figyelmetlensége eredőjének tekinteni, véletlenek azonban nincsenek, illetve csak nagyon ritkán vannak: a jelenség mindenképpen tünetértékű.
Hogy véletlenek vannak-e vagy nincsenek, arra a Felhő a Gangesz felett már az expozíciójával rákérdez: András, a heroin rettenetétől szabadulni képtelen programozó otthagyja munkahelyét, és amint kilép az utcára, egy hozzá hasonlóan végtelenül kiszolgáltatott – házassága romjain élő – lánnyal találkozik. Juli action gratuite-szerű gesztussal felajánlja Andrásnak, hogy összeköltözik vele, amennyiben a fiú leáll az anyagról. Az VIII. kerületi szűk bérlakás azonban nem éppen az ideális terep a két megalázott és megszomorított lény egymásra találásához, és tovább bonyolítja a helyzetet, hogy kölcsönös megváltásra/megváltódásra irányuló igyekezetük sokszor inkább gátolja, mintsem segíti őket.
A Felhő a Gangesz felett számos drogfilmmel ellentétben nem poentírozva vagy szürreálba úsztatva tárgyalja az anyag embert nyomorító hatását, hanem naturalizmussal szövetkezett szikár realizmussal beszél a témáról. Egyébiránt a mű nem is igazán drogfilm, a kábítószer-tematika inkább csak ürügy Dettre Gábor számára, hogy egy párkapcsolat lehetőségeit és kilátásait kutassa. Színészei méltó partnerei ebben: a film jóformán teljes egészében a két főszereplő (Tóth Ildikó és Ternyák Zoltán) vállán nyugszik, akik mindent kihoznak a karakterekből. A Felhő a Gangesz felett egyetlen problémája, hogy a világmagyarázat igényével fellépő monológok és dialógusok egyfelől feleslegesen megnyújtják a filmidőt, másfelől csupán azt elemzik tovább, amiről a képek és a dramaturgia amúgy is beszél.
|
|
