CSABANET - Békés Megye Kulturális Portálja - ARCHÍVUM - A túlvilág tornácán

Az öreg Márton rágyújtott a pipájára, nem mintha nagyon kívánta volna, hanem inkább azért, hogy elfoglalja magát. Lassan, komótosan megtömte, aztán a masinával – így hívta az öngyújtóját – parazsat lobbantott a száraz dohányszálacskák közé. Mindig így tett, ha valami fontosat akart mondani. Most is mondana valamit, de kinek?

Ült a konyhában és az elmúlt idők emlékei elevenedtek meg körülötte. Egyedül volt, most nagyon ránehezedett az egyedüllét. Mintegy magának – nem is mondta, - dünnyögte: - „Hát elmentél? Az asszonyára gondolt, akit a nyáron kísértek ki a Szent Mihály lován.
Lassan őszbecsavarodott az idő, a kukoricaszárát is levágta, nem hívta a gyerekeket, elbajlódik vele maga is. Csak ez az egyedüllét! Hazament a szárvágásból, - üres a konyha, - nem ég a tűz. Eddig mindig égett, jó meleg ölelte át fázós öreg tagjait és amikor az asztal mellé ült, az asszony tálalt, tányért, kenyeret, és ételt tett elé. Milyen nehezen megy a falat így egyedül. Fátyolos szemével messze néz, ki, messze, távolra az ablakon át. A temető fái hajlonganak a szélben, mintha köszöngetnének a „hazatérőknek” és helyeslően bólongatnának fel-fel gondolataira.
Nincs feleség! Sóhajtott fel fájdalmasan és ebbe a nagy csendbe belekondult a harang. Simogatóan hullámzott végig a falun. „Ez legalább szól,” gyermekkorának képei elevenednek meg, mikor szívesen húzta a harang kötelét és az súgott, búgott, az egész határt betöltötte. Büszke is volt rá, hogy mindenki azért hallgatja, mert ő húzza.
Mikor a feleségét sírba eresztették, akkor is zúgott a harang. Csak erre figyelt, s a sír csendjébe ez a harangzúgás kísérte el, akit annyira szeretett. Milyen szép volt az oltár, mikor fiatalon bevonultak a templomba, ragyogás, fény, zúgott az orgona, mikor kimondta, hogy: „holtomiglan – holtodiglan” - hát igen, régen volt, 53 éve, s most itt áll magában. Körülvették ugyan a gyerekei, - de hát ők már nem értik. Ők mások. Milyen kár. Valami elszakította őket, most jobban fájt neki, mert nem tudta elmondani nekik, ami a szívét nyomja. Nehéz erről beszélni. A harang, igen azzal együtt zúgott szívében az a kimondhatatlan érzés. „Elmentél”.
Felesége szavak nélkül is értette. Kitalálta gondolatait. Egyek voltak. Így, beszélni sem nagyon kellett. De ezeknek – a gyerekeire gondolt – dehogyis mondja el? Megértenék?
Kopogtak a konyhaajtón, felneszelt, - s nagysokára mondta: - tessék. A szomszéd volt. Egyivásuak voltak, együtt katonáskodtak, a fogságból is együtt keveredtek haza.
- Szeusz!
- Szeusz! – Jó, hogy jöttél!
- Egyedül?
- Egyedül, egyedül… és egy hosszú sóhajjal toldotta meg a választ.
- Hová indultál?
- Megyek a temetőbe, ehol e kis virág. Ügyetlenül, férfikézzel összekötött csokor volt a kezében.
- Jönnél-e te is?
- Kéne, mondta az öreg, s barátjától bátorságot, erőt kapott az indulásra, és ahhoz, hogy a kert virágaiból csokrot tépjen és kössön. Észre sem vette, hogy nem a hideg fakasztott könnyet öreg szeméből, hanem valami más. – Ezeket a virágokat még szegény Maris ültette, és most neki viszem. – Elővette zsebkendőjét és megtörülte a szemét. Ne lássák. Férfiember ő.
Kiléptek az utcára. Két fekete kabát, két fekete kalap, két ember, egy érzés, egy sors, egy gondolat, egy kenyér, összetartoztak, így érezték, egy szomorúság. A templom előtt megemelték kalapjaikat. Az öreg Márton felnézett a toronyra, - fiatal koromban innen indítottam a harangzúgást.
- Térjünk bé. Beléptek. Most, hogy egyre idegenebb lett a világ, úgy érezték: Itthon vannak. Az oltár most is fényes, virágoktól ékes, mint mikor esküdtek. Megálltak. Csendbe burkolózott minden. Ők csak álltak, és némán néztek előre. Elhangzott prédikációk emlékei keltek életre. Zsoltár hangjai éledtek újra, és megsimogatták a két fáradt ember szívét és ők úgy érezték, mintha édesanyjuk ölelné át szerető karjával őket.
Egyre gondoltak: az élet elfutott. Most már nemcsak hiszik, de érzik is az örökkévalóságot, itt az Örökkévaló hajlékába. Jó itten lenni. Jó itthon lenni.
A temetőben pislákoló gyertyák jelezték az emberi ragaszkodás emlékeit. De hát, ha eliramlik az élet, mit ér az emlékezés?
A sírnál álltak mind a ketten. Letették a virágot, gyertyát gyújtottak és ugyanazt érezték mind a ketten: ez a kezdés volt, megyünk mi is, hogy Isten bocsánatát elnyerve, irgalmából örökre együtt legyünk az ő szeretetében.
Bízó szívvel indultak a maradó időnek, és a remény fényei gyúltak immár a végtelent kereső szemeikben.

Réthy István