Karácsony. A legendák szent ünnepe, amely a legszebb, a legdicsőbb
valamennyi közt. Karácsony… e szónál millió szív dobban össze, s millió ajkról hangzik fel a hála, a zsolozsma a nagy mindenség Urához, aki beváltá az ígéretet. Ünnepet ül az egész keresztyén világ.

Ünnepel a szegény és gazdag egyaránt. Igen, a szegény ember… Valamikor, régen mennyire más volt e kép. Odakünn a fagyos, hideg szél süvölt, kísértetiesen rázva a szegény hajlékok rozzant ablakfáit. A vastag hólepel mint fehér szemfedő messze úgy terül el beborítva mindent fagyos leplével. Mindent, ameddig a szem lát. Mintha minden élet megszűnt volna, oly némaság mindenütt. Csak a szél süvölt könyörtelen, irgalmatlanul. …Szegényes, kicsi szoba. Az ablakok papírral vannak beragasztva, a kis pléhkályhában régen kiégett az utolsó hasáb fa. A családfő az asztalnál ül, könyökére támasztva a fejét… Gondolkozik. Vajon mire gondol – a béke ünnepén? – Mit eszünk holnap! – tör ki a sóhajtás kebléből. …Holnap… s aztán! Íme az egyik karácsony. Ez most a jelen… Mintha megváltozott volna a természet rendje, napfényes idő, tavaszi lég, s csak az éneklő madárnak danája hiányzik, hogy valóban elhitesse velünk a tavaszt. Ünnepel az egész világ – a szegény ember is. És a szegény ember öröme, békéje kétszeres. A télnek, fagynak nyoma sincs, és a hideg, a kegyetlen hideg nem emésztette fel még utolsó filléreit. Még egy kis karácsonyfára is telik, s az apróság ujjong, örül a krisztkindlinek, amely gondoskodik a szegény gyerekekről is. Karácsony van… A szegények karácsonya.

Nagyváradi Napló, 1901. december 25.