PROGRESSZÍV MŰVÉSZETI KEZDEMÉNYEZÉSEK A VIHARSAROKBAN A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN A CSALÁNLEVESEKTŐL AZ ORIENSEKEN ÁT A 20X20- ASOKIG

 
Folytatásokban közre adjuk Baji Miklós Zoltán (BMZ) intermédia művész 2002. január 22-én, a békéscsabai IFIHáz-ban a fenti címmel elhangzott előadását. Ma a második részt olvashatják. Várjuk esetleges hozzászólásaikat!

Jelen pillanatban az információs forradalom ellenére még mindig minden mindenhol a világon centrumközpontúan működik. Aki nincs Budapesten, az nem létezik, kevésbé fontos. Aki nincs az Európai Unióban, az nem létezik, kevésbé fontos. Aki nincs Amerikában, az nem létezik, kevésbé fontos. Aki nincs New Yorkban, az nem létezik, kevésbé fontos.
Aki Magyarországon, a Viharsarokban, Békéscsabán éli le az életét, az nem létezik, nincs; bármilyen progresszív értéket teremt is. Egy lehetőség félmegoldásként adódhat: Budapesten megcsináljuk magunkat, majd visszaköltözünk és néha, lehetőleg minél sűrűbben felutazunk a fővárosba és minden fontos helyen megmutatjuk az arcunkat.
Persze nem lesz ez mindig így, de most és még sokáig ez a trend.
Ha az alkotó ezt az utat választja és kitart a progresszió mellett, akkor helyben sok akadályba ütközik.
Az egyik legfőbb, az úgynevezett -fent már rétegekre bontott- „szakma” ellenállása.




„a „helyi idő” nehezen vesz tudomást a művészeti funkciók megváltozásáról, a műtárgy árujellegét tagadó gondolati irányzatokról.” - írja Szilágyi András.
Mi motiválhatja az itt élő, helyben meghatározó szűk elitista művészklikket a progresszió csípőből történő visszautasítására?
 Feltehetően a teritórium-, egzisztencia féltése, mivel kicsi a terület, a mozgástér, a vizuális kultúrát befogadó réteg. Nem elhanyagolható az összehasonlításból, viszonyításból adódó tekintély, megbecsülés, kizárólagosság elvesztésének félelme sem. Ez a paranoitás nem feltétlenül tudatos. Elsősorban a helytelen önérték megítélésből fakadhat. Mindennek egy sajnálatos fogalomöszvér: a kontraszelektív kultúrpolitikai hagyaték adhat még ma is táptalajt.
Ide leginkább olyan művészek települtek vissza, akik nem találták meg a számításaikat a fővárosban, vagy más jobb kondíciójú országrészben valószínűleg a progresszionális ösztönzés hiánya miatt.
A Pesten ki nem futó deszantosokat a felkínált műtermes lakás, folyamatos megrendelés, foglalkoztatás és a település „fenntről jött képzett művészének” kijáró pozitív diszkrimináció reménye motiválhatja.
Mivel ők még itt vannak, görcsösen ragaszkodnak egyre csökkenő mértékű egykori kiváltságaikhoz.
Az új kollégákat fenntartással fogadják, a progresszívnek látszókat elutasítják.
Mivel ezen művészek egy része már teljes mértékben alkalmazkodott a helyi artnívóhoz, így teljes mértékben számíthatnak a civilek támogatására, a progresszív hajlamúak elutasításában.

A kontraszelekció, mint bumeráng

A hivatalos művészképzés vérfertőző beltenyészete egy bizonyos idő után kitermeli a mester és klónjai ívét, ami egy idő után körré zárul. A tanítványok nem hoznak létre új szellemi műveket, hanem reprodukálják a mester képi világát.
Így nem születik új gyermek a meddő méhekben a magtalan apától. Ilyenkor az ország művészeti élete egy idő után lefullad. Ugyanazokkal az üres ismétlődésekkel találkozunk minden tárlaton, éveken, évtizedeken keresztül.
A ’70- es évek vége felé is egy ilyen trombózist élhetett át az art-éria.
Ilyenkor, mint a biológiában a kaszton kívüli egyedekkel menthető meg az állomány.
A vérfrissítésre mindenkor az autodidakták a legjobbak. Kassáktól Bukta Imréig ez mindig bevált. Míg korábban a „rendszerváltás” előtt a féltehetségű kádergyerekek tömkelege került be a művészeti képzésbe és döglesztette a honi vizuális kultúrát, addig ma több politikai irányból, pénzzel gazdagon tömött fiatal felnőtt kerül az egyre szaporodó diplomagyártó művészeti egyetemek hálójába. Ez a tendencia négy- öt éven belül ismét teljes művészeti válsághoz vezet, amely már jó ideje érezteti közeledtét.
Sajnos, az autodidaktákkal is baj van már, mert hazánkban a politika mindenbe beleüti az orrát. Így a rendszerváltás után minden politikai erő kvalitástól függetlenül tette alaptaggá, hivatásos művésszé művészeti ambíciókkal felvértezett pártkatonáit.
Így a Művészeti Alap- most még MAOE- kibővült műkedvelő rajztanárokkal, vasárnapi festőkkel.
Ettől a hatástól a mi térségünk sem érintetlen.
 A progresszív hajlamú alkotóknak alaposan fel kell vérteznie magukat türelemmel, kitartással, mert a régi, örökölt konzervatívok nagy társadalmi támogatottsággal, régi- új akkreditált konzervatívokkal megerősítve kapaszkodnak a „kantryartland”- ból kikarmolt, kapart darabkájukba.
A mostoha körülmények ellenére a progresszió folytatja ingergazdagító tevékenységét, hogy minél több békés megyei fiatal és nyitott lelkű művészetbarát érintve kerüljön ki az ART- űrbe, amely ránk szakad a világ gyors tágulásával.
Az 1976- tól 1988- ig prosperáló grafikai művésztelep után szinte csak egyetlen olyan művészeti esemény maradt a megyeszékhelyen, amely bár egy szakmán keresztül, de betekintést tud adni a helyi tárlatlátogatóknak a vizuális kultúra aktuális hazai és nemzetközi problémafelvetésébe: az Alkalmazott Grafikai Biennálé.


Írta: BMZ (Baji Miklós Zoltán) intermédia művész

(Folytatjuk)

 'A CSALÁNLEVESTŐL AZ ORIENSIG' - 1. rész

Kapcsolódó cikkeink:

Csalánleves a tanyán
Csalán a Tanyán
Skandináv Gibbons