Szavaik nyomán megelevenedik a vésztői határ, ahol a kőkori ember élt, szeretett, dolgozott, s esténként a tűzbe bámulva csillogó jövőt álmodott magának. Az Ómaszta-kúriáról, ahol Munkácsy emlékét őrizzük, s ahol pár éve hangulatos koncertsorozaton hallhattuk együtt muzsikálni a mestereket és tanítványokat.

Mondom, a szépségekről akartam írni, az örökségről, amit megszállott hivatásosok és lelkes amatőrök kutatnak fel és mentenek meg nap mint nap nekünk, az utókornak, az életnek. De nem megy. Az Ómaszta-kúria hófehér falait üszkösnek látom, a féltve őrzött ásatások helyén fekete bombatölcsér tátong, lángol az antikvárium, a gyönyörű városháza romhalmaz, napsütötte udvarán színházi előadás helyett gázmaszkos kísértetek futkosnak...

Háború van. Igaz, nem nálunk, Európa semmit sem érez belőle, és mégis: minden robbanásra, amit a tévében hallok, megremegek, minden kép és hang iszonyattal tölt el és fáj. Nem tudok múzeumokról írni ezekben a napokban, amikor az ókori Kelet egyik legizgalmasabb birodalmának földjét bombák szaggatják. A kincses Mezopotámia maradéka is halálos veszélyben vergődik, a furfangos kalifa városában modern hadsereg menetel, az Ezeregyéjszaka mesevilága talán örökre eltűnik a barbár XX. század értelmetlen utóvédharcaiban. Nem érdekel a háborúról folyó vita, a jogi, politikai, gazdasági érvek és ellenérvek, sem a háttérspekulációk az olajról és a nagyhatalmi átrendeződésről. Semmi közöm az iszlám fanatikusokhoz, az öreg és gonosz, ostoba Szaddámhoz, a végeérhetetlen arab-zsidó konfliktushoz és a rendcsináló szuperhatalom szándékaihoz sem. Lehet, hogy nem volt más kiút, lehet, hogy szükségszerű az, ami történik. De a háború akkor is abszurd és értelmetlen, ezt a művelt világnak Jaroslav Hasek és Joseph Heller óta tudnia kellene; a háború nem más, mint az emberiség gyerekes felelőtlenségének és tudatlanságának legförtelmesebb bizonyítéka.

Nem helyeslem, de nem is ítélem el. Csak kérdezem, döbbenten és végtelenül szomorúan: sosem lesz már vége? Még mindig kicsi a Föld, kevés, amit adni tud? Nem osztozhatunk meg rajta? Meddig tobzódik még az országok és népek fölött a tudatlanság, a gőgös indulat, a kielégíthetetlen pénz- és hatalomvágy?! Mikor nő már fel az ember, s veszi természetesnek, hogy a másik is élni akar, joga van hozzá, és joga van a földjéhez, hitéhez, örökségéhez is?!

Európa csendes, most a Közel-Keleten dörögnek a fegyverek. Én pedig magányosan, torokszorító fájdalommal siratom Hammurapi és Seherezádé csodavilágának maradványait. A világörökség, mindannyiunk öröksége újabb halálos sebet kapott.

írta: B. Koltai Gabriella
bkg@csabanet.hu