-Aki siratni akarja hazáját,
utazzék tőle mennél távolabb;
harsogjanak alatta hosszú pályák,
suhanjon ég, föld, mint a gondolat-

Itt mondom ezt a morgó tengerparton,
hol elhagyott világom siratom;
könnyízű szél, tajték csapdossa arcom,
ha szerteporzik egy hullám-halom.

Magyar költőnek némaság a sorsa,
szavát itt még Isten sem érti meg,
s ha néha mégis hallszik monológja,
álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek.

Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! Tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.

Szólok neked, a messzitükrű kéknek,
magyarul szólok hozzád, Végtelen,
elemek eleme, földnek és égnek
szülője, hordozója, kék elem!

Már gyenge hangomat tán meg se hallod,
testem sovány, beteg és nyugtalan;
lelkemben emlékek zenéje harsog.
Ó, mért is járok itt én oktalan!

A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.

Mind magasabb, merészebb a soháknak
röpíve, mindenik messzebbre megy;
s mihelyt kimondok egyet: újratámad,
akár a lenyesett sárkányfejek.

Mihelyt egy bánatom levélbe róttam.
már érzem: jön az új, mint egy hajó,
melynek csak füstje lóg a horizontban,
különben még hegye sem látható.
Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az idők mélye megnyílik s a távol
görbületében népek, nemzetek.

S egy népet látok s összetört hazáját,
hazáim látom, két szegény hazám:
boszorkány-szélben úsznak, árva gályák,
s nem érnek partot soha tán.

S látom apámat és látom anyámat
s egy ház falában kopjafás szobám,
öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak,
és sok sírt látok dombok oldalán.

PSALMUS
Én már rég a harangoké vagyok:
Erdélyben is hányszor megvigasztaltak,
Túlzengvén a boldogok kardalát,
hirdetének nem földi diadalmat.

Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták,
fenn-suhognak a romlott tornyokon
hajnali széllel ütnek homlokon,
szaggatják éjjünk bakacsinját.

A tündöklő nagy ablakokra, ládd,
hogy csapódik a törtszügyű madárhad!
Ott sejti hosszú téli otthonát,
hol az egetkérő gyertyák zihálnak.

Pusztákról jönnek kósza lovasok,
koldusok törnek a kapukhoz utat,
szekeresek és kerékpárosok
kérnek örök szárnyékot ott maguknak.

A menny kárpitján keskeny rés hasad,
Beléfeszül menekvő lelkek éke;
haranghintán így jut a szomjú had
a vad világ elől a szelíd égbe.

APA-VÁRÓ
Nagyenyed, 1920
Kapuban állva, kisfiu mezítláb,
Piszkál lábujjal százlábut, gilisztát;
Hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,
Hogy könnyebbé bűvölje azt a várást?
És végre, csengő áldott kis-harangszó,
megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,
hogy elfeledkezik minden bajáról!
Mert a Kollégjum kapuja kitárul,

s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb
akácok alján ott-terem, akit várt,
és jön-jön, hosszú léptekkel, sietve,
hóna alatt száz dolgozat-füzettel.

Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón,
mint egy órjás, tán ő maga a templom;
elől keskenyre gyűrt vadászkalapja
magasabb, mint a nagy torony sisakja ?

És elborítja, mint valami felleg:
mily pöttöm ő roppant alakja mellett!
S most lehajol s félkarral ölbekapja:
mint az Isten, olyan erős az Apja.

KIMONDHATATLAN

I.

Az éjben már édes-keserű hold-szag,
s a tücsökhang egy oktávval leszállt;
a nyáron annyi sírást tékozoltak!
A Nagy Panaszt kimondták legalább?

A gyászos ősz suhogó fátyla megjött:
tücsök-búval bélelve bánatom,
csak sóhajtozom itt értük, helyettük ?
mert képtelenség AZT kimondanom.
1933